Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Voznyeszenszkij, Andrej: Az almafa balladája (vers)
Ül a szép felsős diáklány társai között, csendben, — arca vértelen — tele van nagy szemekkel. Fogyó titok az arca. Mi ez? Mi történt ebben a mandulaszagú éjben? A fény itt lehetetlen. De a szeretet, ím, a lehetetlenig csábít bennünket. A sötétség tőrbe esett tigris bánata, lüktet. S néha — ha felébredsz — csillagok zuhognak benned, melledben lomb susog, s nyárfák töprengnek. Genetikából négyesem volt: Az ember — az átöröklés emlékezete. Mint palackba tömött hangyák nyüzsögnek bennünk az évezredek. Sarkamban XIV. Lajos bizsereg. De ez itt...? Keveredhet-e az idegek eszmélete klorofillál? Vagy ez valami biocsoda? Hol él az almafa-lány? Lehet almaillata nőnek? Harmincadikán nem bírta tovább, éjszaka fájások tépték. Bőrét széthúzva, húsig kitárta meztelenségét. Övig a talajba ásva halálsikollyal hívta a távolodó repülőst vissza. 1965 Tőzsér Árpád fordítása
