Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - FIGYELŐ - Aich Péter: A tapintatlan zseni

irodalomban, s megpróbálnák művekben is érvényesíteni a műfaji tapasztalatokat s a velük járó formai megoldásokat, amelyek ott újabban sűrűn kínálkoznak megfigyelésre.

(Karlovy Vary, 1967. július)

Dobossy László

a tapintatlan zseni

Felfedeztem titkaimat. Azokat, melyekre Freud gondolt. Nem volt egyszerű, és nem volt nehéz. Hogy Öt idézzem, szó szerint és minden lehető értelemben: „Felébredtek bennem a temetők, ahol a jólneveltség, a társadalmi tapintat áldozatai nyugodtak. Ha elhatalmasodtak volna rajtam, valószínűleg csúfondárosan bokán rúgtam volna az első unszimpati- kus alakot."

„...amit átél, teljes konzekvenciájával éli át, tekintet nélkül mindarra, amire felnőtten mindenki többé-kevésbé tekintettel lenni kénytelen. Ö az, aki fejjel megy az összes falnak...“ — írja Somlyó György A részeg hajó bevezető tanulmányában Rimbaud-ról.

És amikor alig húszévesen — a költészettől búcsút vevő Rimbaud korában -- azt gondoltam, hogy meg is értem, titokban sajnálkozva tudomásul kellett vennem, hogy nem úgy van. Pedig, mint Somlyó tovább írja, „Rimbaud költészete az egyetlen, amely ...k özvetlenül a serdülő lélek és elme drámáit fejezi ki", (aláhúzta S. Gy.) Az ám, csakhogy Rimbaud akármennyire is elvont, akármilyen tudatos szédülettel tölti is csodálatos kémcsöveibe a szavakat, akárhogy is bízza rá magát vízióira, költészete mégis a reális élményből fakad, és azt papírra is veti, nagyon is szókimondón, kíméletlenül. A baj ott kezdődik, mikor

nem tudjuk, mi rejlik egy kép, metafora, egy suhanó megjegyzés, utalás mögött, mely ezáltal érthetetlenné válik. Rimbaud ugyan (Egy évad a pokolban) sok mindent maga is megmagyaráz, de azt is versben teszi, mintegy rekapitulálva s egyben lezárva is önmagát. Hogy megértsük tehát, ismernünk kell, részben legalább, az idevonatkozó tényeket. Még akkor is, ha hallgatunk Verlaine-re, és tényként fogadjuk el (s egyben tudatunkba vetítjük), hogy az Á fekete s az É fehér. Mert talán mégsem a véletlen játéka. A már említett írásban Somlyó György is kitűnően példázza ezt. De bár a Rimbaud-irodalom kvantitásban sokszorosan meghaladja tárgyát, magáról a fenegyerekről aránylag kevés biztosat tudunk.

Őszintén szólva nem szeretem az életrajzi regényeket, mert ezek több-kevesebb előítélettel ábrázolják hősüket, elö- regyártott klisébe gyömöszölik. Viszont annál inkább értékelem Frangoise d’Eau- bonne Arthur Rimbaud szenvedélyes élete című könyvét (Vášnivý život Arthura Rimbauda, 'Slovenský spisovateľ, Bratislava, 1966, edícia SPKK), mely nagyszerű beleérzéssel hagyja magát vezérelni a neveletlen zseni hajója által annak vízióin és poklán keresztül. Nem magyaráz, nem teoretizál, nem spekulál. Egyszerűen olyan szituációkat teremt, melyek nagyon valószínűek, de nem önkényesek, olyan szituációkat, melyekben a Rimbaud-írta vers is megszülethetett. Ez persze csak az első versek időszakára vonatkozik (1869—71), amikor Rimbaud még csak útban volt önmagához, és reakciója konkrétabb. Ez a koraérett gyerek szinte napról napra fejlődött, s kifejezésmódja ezzel párhuzamosan komp- likálódik. Természetes, hogy egy költemény már nem csupán egy élmény gyümölcse. És d’Eaubonne regényében épp ez a nagyszerűen következetes, hogy hősével egyidejűleg lassan felhagy a részletezéssel, s már csak halvány utalásokkal sejteti egy-egy költemény részletének alaprealitását. Olyannyira, hogy az Egy évad megírásának idejét már szinte csak száraz életrajzi adatokkal ismerteti. Ez nem kifogás. Sőt! Meddő fáradozás volna Rimbaud gondolatmenetének mechanizmusát, e kohó titkos technológiáját kutatni. így, ahogy van, sokkal töb-