Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - ELMÉLET - Nagy Péter: Színház és irodalom
lista vállalkozássá alakuló színház szüli meg azt a különös, hibrid műfajt — ha ugyan műfajnak lehet egyáltalán nevezni — amit „színpadművészetnek“ neveznek, vagy legalábbis neveztek, s amiben a szöveg, az írói munka csak mintegy ürügye, kanavásza a színpadi hatáskeltésnek, amelynek igazi mestere, letéteményese a rendező. Erről, az akkor születőfélben levő s máris nagy sikerre vargődő irányzatról mondotta a fiatal Lukács György ezelőtt közel hatvan esztendővel, az irányzat első magyar siker-darabja, a Tájfun bemutatása után: „Egy különös elmélet lépett fel vele egyidőben, talán kapcsolatban is vele: a színpadművészet elmélete. Elméleti lényege: hogy a színpadi hatás, mint esztétikailag jogosult hatás, teljesen független a drámától, az papirosszerű — könyvbe való. A gyakorlati lényeg: Sardou rehabilitálása... És ezt a fejlődést magára a drámára csak veszedelmesnek lehet látnunk: félő, hogy a ,színpadművészet’ éppen úgy maga alá fogja temetni költőinknek azt a részét, akik igazán drámaírók lehetnének, mint ahogy egy ideig a közönyösség tartotta távol őket attól." Ennek az irányzatnak volt a kiteljesedése, mintegy megkoronázása Reinhardt színháza. Nem mintha Reinhardt nem vitt volna sokszor és jól színre igazi irodalmi alkotásokat, sőt remekműveket is; de színházában mindig ő volt az elsőrendű alkptó, s neki alárendelt személy a szerző, legyen bár élő vagy holt; az írott sző csak a rendezői vízió megvalósításához segédeszközül szolgáló alapanyag volt, mely ha nem állott kellő szinten rendelkezésre, akkor éppen színvonal alattival is beérte — hiszen az ő művészi munkájának kellett csak alapot, anyagot szolgáltatnia, a megvalósításban mintegy mellékessé válhatott. Ez a színpadi gyakorlat, ez a reinhardti bűvészkedés volt az, ami annyira kihozta a béketűréséből az egyébként színházi igényekkel szemben sokszor birka- türelmű Móricz Zsigmondot, hogy egy cikkében így kiált — szinte sikolt — fel: „Giccs. Ennél nagyobb giccset még nem láttam színpadon. Nincs benne poézis. Nincs a történetben koncepció. Nincs az egészben felemelő nagy gondolat. Nincs itt semmi egyéb, csak hangok, harangok, muzsika; csak fény, fénykor, reflektor; csak zaj, mozgás, mozgalom. Nincs más, csak ügyesség, ügyeskedés, bravúr ____ Commedia dell’arte. Az ősi commedia dell’artéban minden a színészre volt bízva: Reinhardtnál a színészre sincs már semmi bízva. Minden a rendező, Reinhardt megmutatta azt, hogy a színpadon felesleges a költő. Akadály, mert a költőt szolgálni kell, áhítattal és bizalommal: ő uralkodni akar, neki olyan költő kell, akit ő kiszabhat, elforgathat, megrövidíthet, kitoldhat.“ Vigyázzunk, ne essünk túlzásba! Önmagában hasznos, szükséges, sőt nélkülözhetetlen lépés volt a rendező előlépése a színpadi produkció egyik névtelen segítőjéből az előadás egyik legfontosabb szereplőjévé — a veszély nem is ebben van, hanem abban, amikor a rendező a produkció egyetlen fontos szereplőjévé lép elő, s háttérbe szorítja, az előadás egyik segédeszközévé degradálja a szöveget, a szerzőt, saját művészete — ha úgy tetszik, mondanivalója — érvényre juttatása érdekében. Mert lehet, sőt valószínű, hogy a rendező a filmnél valóban a főszereplő, s mindenki más, még a szerző, a szövegkönyv írója is neki van alárendelve — bár elgondolkoztató, hogy érvényes-e ez máskor, mint amikor a rendező maga írja a forgatókönyvet, tehát író s rendező egy személy: hiszen ez az elmélet ugyanakkor született meg a filmre, amikor megpróbált érvényre jutni a színpadon is. De a színpadon — ha igazi, feladatát és misszióját teljesítő az a színpad, s ha igazi, feladatát és hivatását teljesítő az a rendező — a rendező interpretátor: a szerző nyílt és rejtett szándékainak színpadi megvalósítója. Azt hiszem, nincs ebben sem dehonesztáló, sem kisebbítő a rendező számára. Karmesternek lenni sem csekélység, s a nagy karmesterek mű-értelmezése éppúgy tovább él a zenei hagyományban, mint a nagy rendezők emlékezetes rendezései. Sőt — hogy a párhuzamot egy pillanatra még tovább folytassam —, a nagy
