Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - DISPUTA - Gardavský, Vítězslav: Az isten még nem halt meg

ció igen magas fokán szemlélheti a tárgyakat. Isten az a médium, mely lehetővé teszi a változó és múló dolgok megragadását, s ehhez képest minden jelenség „kicsi“ és „kevés“. Így a teológus sosem jut közvetlen kapcsolatba a valósággal: sosem tapad szenny a körme alá. Ennek ellenére a teológiát nem tekinthetjük merev és mozdulatlan építménynek. Az a fantasztikus tér, amelyben a teológus gondolkodása mozog, azt eredményezheti ugyan, hogy a „kicsi“ és a „kevés“ egyszerűen semmivé zsugorodik, s ezért istenre és csak az istenre szegezi tekintetét. De az ellenkezője is megtörténhet: megértéssel, szánalommal és szeretettel fordul az ember felé, s akkor a „kicsi“ és a „kevés“ már kihívás, hogy a „többre“ törjön. Teológiája antropológiai színeződést nyer.

Akár így, akár úgy van, az isten mint médium a kiművelt teológiai gondolkodás számára bizonyos körülmények között nagyvonalú elképzelések ösztönzője, de sajnálatos korlátoltság kiváltója is lehet. Nyújthat az igazi tettekhez feltétlenül szükséges lelki nyugalmat, de önelégült tespedést is eredményezhet. Lehet kulcs, mely a keresztény ember előtt kilenc lakatra zárja a világ kapuját, de meg is nyithatja előtte az ajtót.

A tomista koncepció

A múlt század hetvenes éveiben, a körülmények folytán, a katolikus egyház politikai realizmusra kényszerült, s ekkor a teológia, de az egyház is valóban válsághelyzet előtt állt. Az egyházi méltóságok józanul gondolkodó része pontosan tudja, hogy aggkori értelmetlenség volna a teokratikus hatalmi rendszerhez ragaszkodni, mert ez a magatartás egyenesen provokálja az egyház kebelén belül is érvényesülő, mindent elsodró radikális áramlatokat, s ez végül teljes pusztuláshoz vezetne; éppen ezért szükségesnek tartotta olyan alapos koncepció kidolgozását, mely szellemében keresztény, de megvalósítása mégsem volna reménytelen a gyökeresen megváltozott világban.

Csaknem egy negyedszázadon át alakult ki ez a koncepció, s kidolgozásán hatékonyan fáradoztak, különösen a XIX. század nyolcvanas éveitől a kilencvenes évek közepéig, mikor egy sor jellegzetes tanulmányban végképp kirajzolódtak alapvető vonásai.

Az ú] keresztény koncepció filozófiai és teolfl^iai alapelveit az Aeterni patris című enclklikában (1879) hirdették meg, s néhány továbbiban elmélyítették, nevezetesen a De libertate (1888), majd a Rerum novarum (1893) című pápai pásztorlevélben. A tomlzmus felújítása, amit követelményként hangoztatnak, e filozófia új alkalmazását jelenti, s egyben örökérvényű igazságainak bizonyítéka kíván lenni. Az eljárás lényege az, hogy a kritika élét a világi gondolkodás félresiklása ellen fordítja, amelyben a pusztító következmények legfőbb okát látják: a felbomlás katasztrofális folyamata, mely szinte megállíthatatlan, nem abban gyökerezik, hogy az ember az eszét kezdte használni, hanem abban, hogy az ész lehetőségeit abszolutizálta. A filozófiai gondolkodás szétforgácsolódása, mely a reneszánsszal kezdődött, a tomizmus számára az egykori rend felbomlásának nemcsak képe, hanem oka is. A reneszánsz — az olasz bűn — nem a kopernikuszi fordulattal vált veszélyessé, hanem atomizáló jón irányával, melynek révén az ész — ha nyomorúságosán is — a dolgok urának kezdte érezni magát. A reformáció — a német bűn — ugyanakkor relativizálta a hit és a teológia tekintélyét. így jön létre a modern racionalizmus, mely az Ész, a Tudomány, a Haladás, a Civilizáció — vagyis az újkori eszmények — elvont fogalmaiban ölt testet. A múlt század nyolcvanas éveinek küszöbén a tomisták számára is világos már, hogy ezek a fogalmak karikatúrákká torzultak.

Ezért lép fel a tomizmus oly élesen az ellen, hogy a keresztény gondolkodást a bur- zsoá filozófiával termékenyítsék meg, s bár ez a törekvés a katolikus értelmiség köreiben elevenen lábra kapott, az egyház a maga tekintélyével modernizmus ellenes enciklikáiban ítéli el azokat. A modernizmus negatív alapelve — az a törekvés, hogy a gondolkodást függetlenítse a hittől — arra ítélte volna az egyházat, hogy hallgatólagosan elismerje a tudomány autonómiáját, s ugyanakkor önmagát teljes meddőségre Ítélje; pozitív elve ugyanakkor a hit funkcióját az ember lelki életére korlátozza, az egzisztenciális vallásos élményekre szűkíti, s mint ilyennek irracionális jellege van, végső következményeiben tehát antiintellektuális.

A tomisták nem is annyira a hitben, mint inkább a széles, világméretekben is jól megszervezett egyházban bizakodnak, s végeredményben azt remélik, hogy akad elég világi erő, mely alkalmas az új rend koncepciójának megvalósítására.