Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Ordódy Katalin: Idegen (regényrészlet)
Idegesen néhányszor még széttekintett, aztán vállat vont, és elment. Hívtam a gyerekeket, nézzék meg ők is, nem hever-e apu felöltőjének vagy ruhájának valamelyik gombja a padlón. Buzgón keresgéltek, de eredmény nélkül. Na, gondoltam, Józsi tévedett, valami más zajt hallott, s azt hitte, a gombja pottyant le. Szemem a fogas mellé állított nedves esernyőre tévedt, amit csak úgy odacsaptam hazajövet. A rend kedvéért megfogtam és kinyitottam, hogy úgy száradjon meg. Roppanást hallottam, valami kiesett belőle. Lehajoltam és felvettem. Ez a mozdulat hihetetlen élességgel rögzítődött emlékezetembe. Egy kulcs volt. Tartottam a kezemben, és néztem. Kulcsokkal ajtókat tárunk és zárunk, benyitunk valahová, vagy elhagyunk egy helyiséget. Ez egy idegen kulcs, nem tudom, hová illik, mit tár fel előttem, mi zárul be mögöttem. Tűnődve lógattam a kulcsot annál a vékony, kissé elpiszkolódott világoskék zsinórnál fogva, ami bele volt fűzve. Lassan, magam sem tudom, hogyan, egy régen elfeledtnek vélt jelenet bontakozott ki előttem. Egy nyári este Szliácson, üzemi kirándulás, kicsit pityókos jókedvű társaság. Icának kiesik kezéből a táskája, szétnyílik, és a benne levő apróságok össze-vissza gurulnak. Nevetve, össze-össze- koccanva szedegetjük a táncolok lábai alatt bukdácsolva. A tükröt nem sikerült időben elkapnom, valaki belerúg, és széttörik. Két darabban nyújtom át. „Nézd, Ica, eltörött! Hét évig nem mész férjhez.“ Valami olyasmit felelt, hogy még ráér, anélkül is boldog lehet az ember. A szavaira nem emlékszem pontosan, de magam előtt látom, amint közben Józsi az elgurult kulcsot adja vissza. Egyik kézből a másikba vándorol a kulcs, s mielőtt belekerülne a táskába, kezében tartja, amíg velem beszél. Látom rajta a keskeny kék szalagot. Miért kellett látnom? És legfőképp, miért kellett visszaemlékeznem? Megesküdtem volna, hogy ugyanazt a kulcsot tartom a kezemben. Megesküdtem volna, de meg is kellett győződnöm róla, hogy nem tévedek. Enyhe kíváncsiságon kívül nem éreztem semmit. Kába voltam, a gyerekeket is mintegy félálomban láttam el vacsorával, s küldtem aludni. Mielőtt kiléptem volna a lakásból, az órára néztem. Néhány perccel múlt nyolc. Józsi rendszerint fél tíz, tíz felé szokott megjönni a baráti körből, néha még későbben. Időm tehát van. Zötyögött velem az autóbusz, bele-beleszaladt a tócsákba, s a víz éles sugárban fröccsent a kocsi oldalához, öten-hatan ültünk az egész buszban. Nem figyeltem eléggé a megállókat, eggyel tovább utaztam, aztán meg visszafelé kellett gyalogolnom. Icáék vidéke meglehetősen kihalt. Egyszer vagy kétszer jártam erre életemben, ki sem ismertem magam nagyon. Aztán mégis megtaláltam a házat. Minden ablakuk az udvarra, illetve a nagy kertre nyílt, lehetetlen volt megállapítani, itthon vannak-e, vagy fenn vannak-e még. A lépcsőn két férfival találkoztam, siettek lé az utcára. Józsi is ilyen gondtalan fürgeséggel veszi lefelé a lépcsőket, hogy jóleső kielégült- ségének derűjével visszatérjen hozzánk? Kandúr, jutott az eszembe, szép, fényes szőrű, izmos fekete kandúr, amelyik elégedetten megnyalja száját, miután a szakácsnő vigyázatlansága miatt sikerült a köcsögből kinyalnia a tejfölt. Mi is lehetek neki én, ha Ica a tejföl... A kulcsot nem tudtam bedugni az ajtóba. Lehetséges lenne? Nem tévedhetek. Igen, kulcs van a zárban belülről. Hopp, most sikerült. Odabenn az előszoba kövén meg- csörren a kinyomott kulcs. Ilyesmi csak régifajta kulcsokkal lehetséges. Kinyitottam az ajtót, s a szobából egyszerre dugja ki fejét Józsi és Ica a váratlan zajra. Nem éreztem meglepetést. Az ő arcukon azonban csodálatos, komikusán ható dermedtség ült. Lehet, hogy el is mosolyodtam, de legfeljebb egy pillanatra, érzéketlenségem feloldódott, s most, hogy a valóságban láttam magam előtt azt, amit egész idő alatt vártam, éles fájdalmat okozva hasított belém. Markoltam az ajtó kilincsét, s némán, mozdulatlanul bámultunk egymásra. Mindketten sóbálvánnyá váltak, képtelenek a legcsekélyebb mozgásra, annyira meghökkentette őket megjelenésem. Én mozdultam meg előbb. Kihúztam a lyukból a kék szalagos kulcsot, az ajtót betettem, Józsihoz léptem, és átnyújtottam neki. — Valószínűleg ez volt az a gomb, amit délután hiába kerestél. Húsz-harminc másodpercig tarthatott az egész. Józsi nem nyúlt utána, ellenben Ica kapLa ki hirtelen mozdulattal a kezemből, hisztérikusan felsikoltott, s bevágta a szoba sarkába. — Csöndesen — intette csodálatra méltó gyakorlatiassággal Józsi. — Apa felébredhet, erre nincs egyikünknek sem szüksége.
