Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - DISPUTA - Erich Fromm: Marxizmus, pszichoanalízis és valódi valóság

Prűcha készített vele interjút. Beszélgetésüket „A szerelem művészete" cseh kiadásának említésével kezdi. Fromm a könyvet, amely egyébként napok alatt elfogyott, jó bevezetőnek tartja tudományos szemléletéhez. A fejlett iparú országokban az emberek nem azzal törődnek, tudnak-e szeretni, hanem azzal, hogy őket szeretik-e. A szerelmet tehát mint passzív, s nem mint aktív valamit fogják föl.

Az aktív és a passzív viselkedésnek ez a megkülönböztetése jellemzi Fromm professzor egész gondolkodásmódját, mind lélektani, mind filozófiai értelemben. Meg van róla győződve, hogy a mai kor embere annál jobban szenved, annál idegenebbnek érzi magát a földön, minél inkább passzív fogyasztóvá válik, minél inkább megöli magában az élet alapvető tulajdonságát, az aktivitást. Szépen ír erről Marx a „G azdaságbölcseleti k é z i r a - tok"-ban: ha érdekesek akarunk lenni, érdeklődnünk kell, ha azt akarjuk, hogy szeressenek minkéi, szeretnünk kell. Marxnak a világot hatalmába hajtó, a környezete iránt szenvedélyesen érdeklődő szocialista ember-ideálja egyenes ellentétben áll korunk elidegenedett embertípusával, aki — noha van „foglalkozása" — passzívan veti magát alá az általa kitermelt javak özönének. Pedig Amerikában, ahol az ipari termelés már tetőfokára hágott, sokan rájöttek, hogy a fogyasztás maga még nem jelent boldogságot. Bár nem vagyunk aszkéták, meg kell állapítanunk, hogy a „homo consumens" üressé és szenvedővé válik. Fogyasztással leplezi és ellensúlyozza rettegését, unalmát, élete hiábavalóságának érzetét. Igazi értékek és meggyőződés helyett olyan árucikkek borítják el, amelyeknek forgalomba hozása a vállalkozók részére anyagi haszonnal jár. A fogyasztó ember mítosza sajnos erősen befolyásolja korunk gondolkodását, s Fromm professzor ebben a mítoszban — a nukleáris háború mellett — az emberiség egyik végveszélyét látja. A fogyasztó ugyanis reménytelen ember, akinek az élet ismétlődések sorozata csupán. A szocializmus feladata, hogy az embert a társadalom fölé helyezze, hogy a gazdasági élet is az embert szolgálja, nem pedig fordítva. A szocializmus célja egy olyan ipari társadalom létrehozása, amelyben az ember nem veszti el emberi mivoltát. A fogyasztás ugyanis nemcsak passzívvá teszi az embert, hanem irigységgel, konkurenciával, kapzsisággal is jár. A szocialista államokban megvan rá a lehetőség, hogy a fogyasztót csak olyan fogyasztási cikkekkel lássák el, amelyek a javára válnak. A fogyasztó javára pedig az válik, ami őt fogékonyabbá, aktívabbá, nyíltabbá teszi. Álszükséglet minden, ami az embert pasz- szivitásra, önzésre, féltékenységre, elszigeteltségre szoktatja. Persze konkrét esetekben nem könnyű különbséget tenni. Vegyük csak ezt a problémát: vajon mi célszerűbb a szocialista országokban, a magángépkocsi-park növelése, vagy a közforgalom tökéletesítése? A szocialista országokban a fogyasztás ellenőrzését talán még nagyobb bizalmatlansággal fogadják, mint a tőkés államokban, mivel azokra a korlátokra emlékeztet, amelyeken át kell törnünk. Vállalnunk kell azonban ezt a kockázatot, ha olyan embert akarunk formálni, aki élesen elüt a tőkés társadalom passzív emberétől. Ám semmiféle társadalmi rend nem hozza létre magától ezt az új embertípust. A társadalmi rend csupán megkönnyíti az átalakulást.

A XX. században egy további kérdésre is választ kell keresnünk: mi helyettesítheti a vallást, amely Európában kétezer éven keresztül uralkodott? Nem térhetünk ki ez elől a probléma elől, bármennyire elavult fogalomnak minősítjük is az istent. Az ateizmus mindmáig túlontúl a XVIII. század racionalizmusából táplálkozik. Könnyű bizonygatni, hogy az egyházi értelemben vett isten nem létezik. Ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy megoldottuk az emberek vallásos érzületének a problémáját. Kitűnő példa erre a buddhizmus, amely materialista-ateista filozófia gyanánt is fölfogható, teljesen ésszerű, olyan, mint valami — ahogy ma mondanánk — humanista egzisztencializmus. A buddhizmust természetesen nem kell elfogadnunk, de mindenképpen keresnünk kell a fölvetett probléma megoldását. Fromm professzor a továbbiakban kijelentette, hogy a filozófusok sem a tőkés, sem a kapitalista országokban nem végezték még el azt a munkát távolról sem, ami reájuk vár.