Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - DISPUTA - Kardos István: A társadalmi szerep

1. Az ösztönös vagy tudat alatti én (instinktív én), mely alaptermészete sajátossági elemekkel gazdagítja a szerepjátékot, de a további személyiségi tényezőket is. Jelentősége a szerep-expo nációban is nagy.

2. A szubjektív én, amely főképpen a családi és családon kívüli nevelési hatásközegben tudatosan alakul ki. Saját én-képem ez, rendszerint pozitív elemekkel telítve. Én-képem pozitív jellege pszichikai és egészségtani értelemben vett normális körülmények között az önkontroll függvénye.

3. A társadalmi szerep-én elemzésével részletesebben foglalkozunk majd, de jó, ha már most megjegyezzük: a társadalmi alkalmazkodás — mely a közösségi élet nélkülözhetetlen föltétele — alapját képezi. A viszonyrendszer szintjén a státusból, a társadalmi pozícióból fakad. A személyiség központi tényezője.

4. A reflex-én a társas kapcsolat sajátos terméke. Az önkontroll kiindulópontja, s ezért a személyiség formálásában, a végkövetkeztetésekben, társas kapcsolataim fejlődésében domináló fontosságú.

A státus különböző értelmezésével a legújabb szociológiai irodalomban is gyakran találkozunk.7 Ezért minden tévedés és fogalomzavar elkerülése érdekében — számos szakirodalomtól eltérően — a szerep értelmezésénél mellőzzük ezt a terminus technicust. Az embernek a társadalmi vagy a technikai munkamegosztásban elfoglalt helye sem látszik alkalmasnak, ment azok szűk fogalmak ahhoz, hogy valamennyi ember (gyerekek, öregek) szerepkör-rendszerét levezethessük belőlük. Talán a társadalmi pozíció, — de csakis legtágabb értelmezésében — jelölheti azt a „helyet“, amit ki-ki az életben, a társadalmi életben elfoglal. Ha megegyezünk e terminológia használhatóságában, akkor azt mondhatjuk, hogy minden ember bizonyos társadalmi pozíciót, sőt pozíciókat tölt be: az egyik mint gyári munkás vasat kalapál, a költő verset ír, van aki gépeket tervez, más a háztartási teendőket végzi, a gyerek játszik stb. Most már, lévén az ember tudatos, társas iény, minden cselekedetében bizonyos erkölcsi-magatartási normákhoz igazodik. Ezek a normák szigorú keretet szabnak az életének. Függetlenül attól, vajon törvénykönyvek, rendeletek, utasítások tartalmazzák-e, vagy íratlanul csak a köztudatban élnek, objektíve létező szabályok, tehát egyáltalán nem az „én“ kitalálásai, s még ha nem tudatosítaná is őket, léteznek! A társadalom minőségi fokának megfelelően a társadalom tagjainak, az embereknek tudati világában törvényszerűen kialakul egy erkölcsi elvárási rendszer. Erkölcsi képek rendszeréről van szó, melyek többé-kevésbé pontosan körülhatárolják, hogyan illik, sőt hogyan kell viselkednie („kinéznie“)- egy gyári munkásnak, egy tanítónak, egy gyárigazgatónak, egy feleségnek, egy igyermeknek stb. — és őneki is mint — mondjuk — a katonatiszt pozícióját betöltő személynek. Egyrészt a nevelés hatására, másrészt homogén minták analógiája alapján, de a közvetlen személyi kapcsolatok útján is tudatosodik benne egy kép a katonatiszt erkölcsi rendszeréről. S ezt a képet, vagyis embertársainak vele szembeni (a „vele szembeni“-t természetesen deperszonalizált értelemben használjuk) elvtársait tiszteletben kell tartania oly módon, hogy meg kell játszania a pozíciójának megfelelő szerepet. Ez a játszott én a sze- rep-én.

A szerepjáték persze nemcsak szociális folyamat, hanem nagyon bonyolult lelki folyamat is. A való élet szerepjátékai a fenti sémáinál sokkal használtabbak. Elég, ha csupán a következőkre gondolunk: XY alezredes, tehát a kaszárnyában, az utcán, a hadgyakorlaton és másutt a katonatiszt szerepet játssza. De nevetséges figura volna, ha családi körben is a katonatiszt szerepében „tündökölne“. Otthon a férj szerepét kell játszania, esetleg egyszerre kettőt is: a férj és az apa szerepét. Vagyis a környezet változta tás következtében szerep- váltásra került sor, s amennyiben egyszerre a férj és az apa szerepét is játsza7. Egyesek a státus és a szerep fogalma közé egyenlőségjelet tesznek, s így két, bár szoros kapcsolatban levő, de egymástól mégis eltérő jelenséget összemosnak.