Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Dobossy László: Az előszók vallomása

.azonban nincs többé „add tovább“, nincs többé visszhang, segítség, meghallás. Fák, füvek és virágok elfonnyadnak, kiszáradnak, elégnek. Állatok nem lopakodnak többé hajnali és alkonyt forrásokhoz, szarvas nem hurcolja és rejti sebét erdő mélyébe, ember nem lát, nem hall, nem beszél, nem mozog többé. A halak döghártyaként vonják be a vizek felületét, a levegőből az égi madarak bukott angyalokként villámbénítottan hullanak a földre, a galambok, lélek és béke hordozói, szemfedőként borítják be az emberi hullák széntömegét. Maga a föld némultságában, kiégetettségében vagy gáz-halmazállapotában az Or legszörnyűbb palackpostájaként kering árván, kihaltan, megváltat- lanul." (Palackposta, 37—38. old.) Az egyetemes pusztulásnak ezt a hiteles költészettel megidézett apokaliptikus látomását mivel ellensúlyozhatja a magyar író?

Azzal, hogy elkötelezetten, a sokáig tartó mostoha visszhangtalanságtól szenvedve ugyan, de le nem törve, szinte megszállottan hirdeti a gondolat igazát, mert „ahol a gondolat igazat mond, ott erkölcsi tényező lesz, maradandó társadalomformáló erő“. IA gondolat igaza, 9. old.) S ebből az etikailag hitelesített írói magatartásból indokoltan következett második mozzanatként a béke igazának hirdetése, vagyis a szellem jövátételi kísérlete, hiszen „a véres toll prostitúciója, az írástudók árulásának legszomorúbb fejezete: az uszítók elgyávultan és elzüllötten, harminc ezüst pénzekért szolgálták a háború, az embertelenség ügyét". (A béke igaza, 9. old.) A gondolat és a béke igazát — mint köztudomású — „Ady igazának“ kellett volna követnie, ám ez az alapvető fontosságúnak Ígérkező Ady-monográfia, sajnos, mindeddig nem készült el; helyette

— Ady szellemében — fogantak a többi „igazak“: a hídszerep vállalása, népek és kultúrák barátkoztatása („A híd igaza megállapíthatatlan, az ív szépsége felülmúlhatatlan, mert a híd íve a teret és időt egybeölelő emberség reális konstrukciója“.. - (Hidak és árkok, 360. old.), — majd „az idő igaza“, vagyis a Palackposta, s az egész szellemi-erkölcsi konstrukció betetőzéseként egyfelől az antifasizmus igaza főként az Európa elrablása ban, másfelől az emberi hang igaza például a Harmadvirágzásban... Világos, hogy mindezek az „igazak“ szerves és viszonos egységbe fonódnak, amit maga Fábry is — épp előszavaiban — minduntalan hangoztat. „Amikor az idő igazáról beszélünk, akkor a gondolat igaza a béke igazává egyenlítődik. A gondolat igazát csak a béke és az idő igaza biztosítja, és megfordítva, az idő igazát csak a gondolat és béke igaza telíti, teljesíti.“ (Palackposta, 86. old.) Az antifasizmus és a vox humana pedig mintegy értelmezik, hitelesítik az egyéb igazakat, amelyekkel együtt alkotják Fábry Zoltán írói világát: Fábry Zoltán igazát.

Előszavaiban Fábry újra meg újra meghatározza önmagát és szerepét. Ezért mások, többek ezek szokásos útravalónál, figyelemkérésnél és sugalmazásnál: vallomások az emberről és művéről. Az önjellemzést azonban soha nem javasolja visszamenőleges hatállyal: nem akarja mentegetni vagy igazolni múltbeli tévedéseit, túlzásait, egyoldalúságait. Ellenkezőleg: szenvedélyesen, néha már túlzó buzgalommal bírálja önmagát és múltját.

Fábry írói magatartásának legfőbb jegye az őszinteség, a belső azonosulás, az erkölcsi tisztaság; ez őt magát is arra kötelezi, hogy szüntelenül ellenőrizze korábbi nézeteit, bírálatot mondjon róluk és másokat is bírálásra ösztönözzön. „A fejlődés, az érés menetét átugarva, irodalmilag késznek, véglegesnek vettük azt, aminek művészi, emberi és politikai realizálódásához még sok hiányzott. A valóságirodalom e muszájmunkájának negatívumai ma már nyilvánvalók és közismertek... A huszas években a Szocialista irodalom rohamcsapatai voltunk. Sose járt úton kellett csapást vágni, utat hasítani, kontúrokat kirajzolni, alapot rakni, és harc közben bizony néha melléfogtunk. A vízzel együtt sokszor kiöntöttük a gyereket is. Utána a gyereket kellett megkeresni és jogaiba visszahelyezni. Egyetlenegy példa: Ivan Olbracht Annáját mintává fokoztuk, de ugyanakkor egy lélegzet alatt ezt mondtuk: »Es ez mindenesetre több, mint amikor az osztálybéke nagyobb dicsőségére Marikák énekelnek és halnak és Édes Annák vergődései csiklandoznak szívdöglesztőn írót és nyájas olvasót«. Ez a hangvétel már tegnap is demagógiaterhes volt. De akkoriban erre nem volt fülünk." (Valóságirodalom, 10. old.)

Ilyen és hasonló „önkritikái jegyzetek“ dicséretére válnak Fábry Zoltán igaz-hirdető és igazságkereső szenvedélyének. Könyvei főleg ezzel adnak megrendítően példás leckét mindazoknak, akik valamiféle örök igazság és tévedhetetlen módszer letéteményeseinek képzelik magukat, s ilyenként ítélnek elevenek és holtak fölött...