Irodalmi Szemle, 1967
1967/7 - Tamás Mihály: Ahogy én Fábry Zoltánra emlékszem
Tamás Mihály Van az úgy, hogy valaki már fiatalon is öreg, amit nem a szó testi értelme szerint gondolok, hanem aszerint, amit mond vagy ír. Sok kis mérges írását olvastam Fábry Zoltánnak már abban az időben, amikor a szlovenszkói magyar irodalom első lépéseit próbálgatta, de személyesen csak 1922-ben találkoztunk, amikor Sziklay Ferenc megrendezte az első kassai irodalmi estet. Nagy bámulatomra egy sovány, girhes, mosolygó arcú, velem egykorú fiatal ember mutatkozott be, úgy, hogy ő Fábry Zoltán. Nem emlékszem, hogy mondtam-c neki, de mindenesetre gondoltam arra, hogy hol férhet ebben a fiatal fiúban annyi öreg bölcsesség. Kopott, táborizöld katonaköpenyben didergett a kassai téli szélben, amit a gyatrán fűtött teremben is csak akkcr vetett le, amikor már rá került a sor. Már nem emlékszem arra, hogy miről olvasott fel, csak az az emlékem maradt meg máig is változatlanul, hogy egy gyermeket láttam játszani a pódiumon, komoly szavakkal, szokatlanul merész mondatokkal, a megsejtett elhivatottság kezdő és révedező, de máris vakmerő gondolataival. Négyen szerepeltünk a műsoron: Fábry Zoltán, Mécs László, Venczell Béla, a budapesti Opera örökös tagja, cs én, de Mécs nem érkezett meg, így a kassai közönség kicsit csalódottan hallgatott minket és még a Venczell Béla hangjának csodálatos mélysége se tudta pótolni az elmaradt kedvencet. Ezután még találkoztunk néhányszor a húsz esztendő alatt, házam vendége is volt. Az életünk vonala enyhén elhajlott, én csak félig voltam olyan bölcs és bátor, mint Zoli, de az egymás megbecsülése változatlanul erős maradt közöttünk. Lehet, hogy az újkori magyar irodalom bölcselői és útkeresői közül Szabó Dezső erudicíója általánosabb és professzionistább volt; lehet, hogy a Babits Mihály egyoldalú és szükkörű érdeklődése több hívet szerzett, de egyikük se mondhatja el magáról azt, amit Fábry Zoltán: lelkem, szándékom és fegyverein tisztaságát egy hosszú életen át meg tudtam őrizni. Űrizzs is még sokáig, mindnyájunk hasznára és örömére. Melbourne, 1967. június 10. ahogy én Fábry Zoltánra emlékszem
