Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - FIGYELŐ - Egri Viktor: A szovjet esszéirodalom
s meleg pipacs-szívembe zárom őket e fekete kendős más táj partjain.“ [Macedónok] Fehér Ferenc másik jellemző vonása az apa-anya versek különleges hangulata; szülő és gyermek bonyolult viszonya, örök problémája tűnik fel igen érzékletesen: látjuk Isonzót, ahol ma „Kirándulók kacagása cseng a sziklák falán“, pedig az apa nem is olyan régen „bajtársaknak, két tűz közt, a morzsát / jó paraszt tenyerével itt por- ciózta". Megkapőan szép a Vigasztaló. Az átélés misztikumig mélyült fájdalma sugárzik a vers minden sorából. Egyszerűségében is felemel, ahogy a halott apa sírjánál egy pillanatra feldereng az apa sorsa: „Itt mentem el az ecetfák mellett, gondoltam, befordulok egy kicsit, édesapám. Azóta, hogy ide kijött, nem is láttuk egymást..." Később így folytatja: „Még nekik sem mondtam decemberben Párizsból hazafelé voltam a Piavenál ahol átlőtték a karját Egy parasztember integetett az útról A víz már nem volt piros csak a narancsok." De a parasztfiúból városi értelmiségivé, az ösztönösen megnyilatkozó emberből a mesterséget értő költővé válásig vezető út Fehér Ferencnél sem zökkenőmentes. A falu kiadta — a város még nem fogadta be; ez a határsávon élés, ez a perifériára szorultság a költőt megbénítja: hangja bizonytalanná válik, a kétkedés meg valami rém-komplexus uralkodik el költészetén, (Örök idegen ablakok), s az expresszív versekben mind sűrűbben jelenik meg a halál gondolata (Harc, Kései látogatás). Ez a kor szüli költészetében a fa- nyarkás ízt és groteszk kifejezésmódot. Összeütközése az erejét meghaladó erőkkel újabb versélményeket hoz, s a groteszk elem segítségével sokkal többet tud mondani az összeütközés puszta tényénél (Meditáció a hatalomról, Brači ballada): „Kövek és könnyek. Az idő itt mindent megfakított. Csak sírok és sírok. Szemed egy-egy tűnt névre mered; úgy pontozták őket kőbe ugató gépfegyverek, aztán rávizeltek fekete inges vad szatírok...“ (Brači ballada) A meg nem értettség állapotából, a hullámvölgyből való kievickélésnek rajzát kaphatjuk a rém-komplexussal egybefonódó, falusi babonák világát tükröző versekben (Daru-ballada, Aranykacsa), a gyermekkori, s még mindig visszakísértő élményben (Övig a földbe ásva, Elégia a klumpákról). S a meséknek ez a szép rettenettel és homállyal átitatott világa olyan, mint a tüllfüggöny — mögötte a tárgyak, a szavak elveszítik eredeti életüket, értéküket, határozott vonalaikat; s az olvasó csak a sejtelem adta borzongató érzést hordozza magában. Ebből a világból nő ki Fehér Ferenc mintegy megtisztulva, újabb magaslatok ra jutva, de magán hordozva a feloldott belső kín külső jegyeit: a letisztult lírai hangot, fanyar-szomorkás ízével. S megtalálva régi énjét, kijelöli maga számára az utat, amelyen haladnia kell: „Őket nézem, a réz arcú, vén szülőket, Őket, mikor már minden lélegzet nehéz ... ... s a homlokukról alácsigázó rácsok föltérképezik a gazdátlan világot: — Csak innen közelíthetsz, innen, hazádhoz!“ (Esővárók) Gyüre Lajos A szovjet esszéirodalom Az elmúlt tél folyamán az Európa Könyvkiadó a gazdag hagyományokra visszatekintő szovjet memoárirodalom neves művelőinek írásaiból, Írók — sorsok címmel, figyelmet érdemlő gyűjteményt jelentetett meg. Elsősorban az emlékezések teljesen művészi hangja ragadott meg; a mai szovjet széppróza és költészet legjobbjai írták az esszéket, melyekben az alkotások kritikai értéke