Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - FIGYELŐ - Gyüre Lajos: Fehér Ferenc: Delelő
nyeges jegyeiben közelebbről nem rokonítható sem a magyar, sem a cseh avantgardistákéval. Egyedi sorsa volt, élmény- és érzelemvilága nem volt, nem lehetett azonos sem azokkal, sem ezekkel. Egyéniség, mindig önmagát adta, költői világa szükségszerűen rokontalan maradt. A prágai avantgarde jelentőségét Forbáth költészetében mindenekelőtt abban látom, hogy szabadabb légkörben egyénisége kibontakozhatott, nem volt kitéve azoknak az objektív hatótényezőknek, amelyeknek hatására a magyar kommunista avantgard szembefordult korábbi múltjával. Félreértés ne essék: ezzel nem azt akarom mondani, hogy e fordulat sok költő esetében nem jelentett pozitív fejlődést. Forbáthot sem hagyta teljesen érintetlenül a harmincas évek stílusváltása. Ihletője lett több realista versének (Szolga éneke, Favágók, A paraszt, Utcaseprők dala, stb./. Csanda Sándor ezeket tartja a Forbáth-költészet legmagasabb fokának: „A legszebben sikerültek, a szocialista lírához legközelebb állnak az egy-egy foglalkozás-típust bemutató komor jellemképei: A paraszt, Favágók, Utcaseprők dala, stb.“ (150. 1.) S itt érkeztünk el a nézeteltérés második kérdéséhez. Az én véleményem szerint ugyanis ezek — a Favágók kivételével — Forbáth leggyengébb versei. Ezzel szemben legnagyobbaknak tartom a Szélképek, Mikor a néma beszélni kezd, Egy tál krumpli, Mai Hamlet monológja, Panasz és remény, Látomás, Költőkhöz intő szózat címűeket és ars-poétikus önarcképeit: Ábrázolj engem így, Március elsején, Önarckép. Tehát azokat a verseket, melyekben képalkotó ereje, gondolati »szintetlzáló képessége, egyéni versépítő módszere a legmagasabb fokon érvényesül, amelyeknek ars-poetikája egyéniségének adekvát kifejezése. Attól tartok, kettőnk értékelésének eltérése nem egyszerűen ízléskülönbséget jelez. Valószínű, hogy Csandát még a dogmatikusan értelmezett szocialista realizmus értékkritériumai, s egyáltalán a személyi kultusz irodalompolitikájának avantgard és modern-ellenessége tartják fogva. Már pedig ebben a kérdésben a per — bár hosszú ideig tartott, s utó- csatározások ma is vannak még — lényegében már régen eldőlt. Ezenkívül is találni lehet egy-két kérdést, ahol a dogmatikus történelem- szemlélet utóhatását érzem. Ilyen pl. az a mód ahogy a Sarlónak és a kommunista párt vezetőségének a Duna-kon- föderációval kapcsolatos konfliktusát bemutatja; s Az Út értékelésének olyan módja, hogy pozitívumként megjegyzi: „Utolsó számai a népfrontpolitikát népszerűsítették“. (180.1.),de azt elhallgatja, hogy volt viszonylag szektás korszaka is. Túl vagyunk már azon, hogy csak pozitívumainkat hangsúlyozzuk. Az objektív, kritikus múltértékelésre, éppen ezzel a korszakkal kapcsolatban, maga Fábry Zoltán mutatta a legszebb emberi példát, egykori Móricz-tanulmányának ürügyén. Konkrét esetekben viszonylag egyszerűnek látszik a kérdés eldöntése a po- zitívum-negatívum őszinte feltárását és az abszolút értékhez való igazodást illetően; de hogy állunk ezekkel a kérdésekkel általában, ha egy olyan rövid múlttal, a válogatásra kevés lehetőséget adó szerény hagyománnyal állunk szemben, mint a csehszlovákiai magyar irodalom? Lehet-e abszolút, illetve világ- irodalmi mértékkel mérni olyan esetben, ahol minden nem egyértelműen negatív szellemi hagyomány gyümölcsöztethető erkölcsi értéket jelenthet? Nem egyszerű gondok ezek, s belátom Csanda igazát, amikor figyelmen kívül hagyja őket. S azt hiszem, úgy lehetünk igazságosak, ha elismerjük, hogy minden közösségnek, így a csehszlovákiai magyar irodalomnak is, önkörén belül kell kialakítania értékrendjét. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, először össze kell gyűjteni, ami egyáltalán van. S Csanda Sándor e munkája és az Irodalmi Szemle hagyományrovata a bizonyíték, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban bőven volt mit újra felfedezni, s talán még ezután is számíthatunk meglepetésekre. Varga Rózsa Fehér Ferenc: Delelő lFórum Könyvkiadó, Újvidék, 1966/ Mindössze annyit tudunk róla, hogy a jugoszláviai magyar költészet egyik kiemelkedő egyénisége, s ez év márciusában nyújtották át neki az 1966. évi Híd Irodalmi Díjat. A Magyar Szó szerint (Dési Ábel) Fehér Ferenc már rég esedékes volt a díj elnyerésére, de a Delelő megjelenése után vitathatatlanul övé az elsőség. Ezek az irodalmi berkek
