Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Vítězslav Gardavský: Az isten még nem halt meg

világképet, melynek törvényei egyszer s mindenkorra adottak, s így az ember számára lehetővé teszi, hogy technikailag birtokába vegye a világot.

Am radikális történelmi szempontból mérlegelve az eredményeit mégsem tett többet, mint megismételte — magasabb szinten, tökéletesebb racionális módszerekkel és pontosabb eszközökkel — ugyanazt, amit az ókor már Plátonig elvégzett. Távol áll tőle- Arisztotelésznek az a törekvése, hogy megtalálja a közös mértéket az ember és a kozmosz számára, tehát olyasmi, ami eltorzított formában ugyan, de ismert már a középkor istenhitre épülő világrendjének koncepciója. És persze mérhetetlenül távol áll tőle az ember evangéliumi, hominisztikus felfogása, mely szerint éppen az ember mint szubjektivitás a dolgok cselekvő középpontja. A reneszánsz felfogás szerint az ember az előre kiszámított kozmoszba van belehelyezve, melynek földi részén éppen felborult a tarthatatlan középkori rend. Az embert ez a felfogás geometriai perspektívában látja, eszerint az ember egészséges ésszel felruházott egészséges test, nem gótikus, alaktalanná torzított lény, mely érthetetlen módon hol a magasban, hol a mélyben lebeg, teste csupa aránytalanság, lelke sötét. Ennek a tárgyi világba helyezett embernek csak egy hiányossága van: nincs birtokában az idő kényszerítő titkának.

Ha nem ragadtatjuk el magunkat a klasszikus természettudomány hatalmas eredményeitől, sőt kritikus szemmel mérlegeljük őket, azt vesszük észre, hogy a reneszánsz felfogás az embert a puszta énre redukálta, olyan egyéniségre, aki a középkori világrendből kiszakadva a kozmosz fagyos térségeibe került, s a végzeten kívül semmi más nem történhetik vele, s minden kísérlete, hogy más helyre jusson és azt birtokába vegye, szükségszerűen meghiúsul. A klasszikus humanizmus, ha nem lépi át ezeket a korlátokat, mindig tragikus színezetű.

A szubjektivitás Pascal megfogalmazásában

Ügy látszik, Pascal kritikus viszonya a természettudományhoz, „a geometria szelleméhez“. ebben a tekintetben nagyon is jogosult. Látja az ember kozmikus magára- hagyottságát, melynek akarva-akaratlanul épp a természettudomány az okozója, s hallja kétségbeesett kiáltását, mely visszhangtalanul vész el az üres kozmoszban.

Ám azt is látja, hogy a világrend hivatalos középkori felfogása sem különbözik nagyon a geometrikus elképzeléstől. Lényegében az ókorból származott át, s az istenből is tárgyat alkot: olyan valamit, ami a mindenségen kívül létezik, s mérhetetlenül távoli és idegen az ember számára.

Ha Pascal elgondolásait tágabb összefüggésben mérlegeljük, arra a meggyőződésre jutunk, hogy nem is járt olyan messze a kérdés helyes megfogalmazásától.

S valóban: Pláton és Arisztotelész koncepciója egyformán ókori elképzelés, nincs hely benne az emberi szubjektivitás számára, ha ez alatt az emberi történelem olyan alakítását értjük, melyben az ember meghaladja önmagát, de nemcsak térben, hanem időben is. Azért nem állíthatjuk, hogy a reneszánsz természettudományos iránya, mely felületesen ítélve annyira ellentmond a középkor világképének, lényegesen különbözik tőle.

A reformáció, mely az evangéliumra, Jézusra és az „igaz hitre“ hivatkozott, a történelmi harc folyamán gondolatilag sokkal mélyebben járt, mert eszményi szószólóiban megközelítette a jézusl döntő elhatározás példáját és az apokaliptikus tiltakozást. A tett, a történelmi cselekvés s az idő hite és vallása volt, s mindent időzített és időszerű- sített, amit a teokratikus egyház ókori-keresztény világképe magába zárt és élettelen mozdulatlanságra kárhoztatott.

Pascal, bár a katolicizmuson belül, mégis protestáns, mentes minden egyoldalúságtól, mert természettudós is egy személyben. A természettudomány elidegenítette őt a kereszténység ember-képétől és a végtelen távoli isten koncepciójától, de nem az egyházi tekintélyek ellen felsorakoztatott érveivel, hanem önmaga következetes megvalósítása révén; s ennek eredménye: a kozmoszban magára hagyott ember. Pascal gondolata éí>p ezért nem misztikus, reformációs víziókban nyilvánul meg, nem teremt utópisztikus elképzeléseket egy igazságos társadalmi rendről, s nem kíván „olcsóbb egyházat“. Az ember lényegét akarja feltárni, felveti a kérdést, mivé lesz az ember, ha a mindenség- ban valóban olyan reménytelenül magányos, s mit tegyen és mit tehet azért, hogy megmaradjon — nem mint egyed, hanem mint emberiség, bár tudja, hogy őt mint ■egyént a természet elpusztítja.

Az emberi nem megmaradása és fejlődése — lényegében ez Pascal problémája a szubjektivitást illetően.

Jézusnál erre a kérdésre a megtartó tettre való döntő elhatározás volt a felelet, mely az ember előtt megint megnyitja a jövendőt, de nem az egyszerű folytatás és a szokványos reprodukció értelmében, hanem úgy, hogy egy ember által birtokba vett s így emberhez méltó világot nyit meg előtte.