Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Zbigniew Herbert: Versek - Rácz Olivér: Fények és árnyak (Útinapló)

— Ha otthon nem ebédelünk, otthon Is vég számra vásárolhatunk szövetet — mondtam óvatosan. De akkor már késő volt: a velencei kalmár rám vetette magát, nyakam köré kanyarin totta a szövetet, és felszabadult két tenyerével a kezemet kezdte szorongatni.

— Kapitaliszt! — üvöltötte közben elragadtatással.

— Mi baja van? — kérdeztem nyugtalanul.

— Semmi — mondta a feleségem vállat vonva, és a szövetet tapogatta a nyakam körül. — Azt mondja, ha ebből csináltatsz ruhát, úgy fogsz festeni benne, mint egy vérbeli kapitalista.

— Mondd meg neki, hogy nem akarok vérbeli kapitalistának látszani — mondtam. Jobban szeretnék annak látszani, ami vagyok. Már megszoktam. Egyáltalán nem szeretnék kapitalistának látszani.

— Nem ott van a hiba. Nem akarom megvenni ezt a szövetet. Egy másikat szeretnék megvenni. — Óvatosan leszedte a nyakamról a szövetet, a halomra dobta. Egy másikat vett fel, egy világosabb színűt, kedvtelve nézegette. Ám a velencei kalmár rárohant, kitépte a szövetet a kezéből, néhány szörnyű másodpercig a feje fölé tartotta — úgy látszott, nyomban a kövezetre veti, hogy lábbal tapodhassa a szerencsétlen szövetet. De aztán megelégedett azzal, hogy jelképesen leköpte, és széles ívben visszahajitotta a többi közé. Űjra felkapta az előbbi maradékot, és lehunyt szemmel, sírva, átkozódva, eskü- dözve ráborult. Egyetlen gyermekét sem sirathatta volna jobban. Mégis azt akarta a nyakunkba sózni. Megvártuk, amíg újra lehunyja a szemét, és sietve megléptünk. De még percek múlva is utánunk hullámzott az átszellemült, panaszos, elnyújtott kiáltás: Kapitalisztl...

A turistának, aki mindössze néhány hetet tölt Olaszországban, s ezért kénytelen városról városra, múzeumból múzeumba száguldozni, az az érzése, mintha egész Olaszország egyetlen múzeum lenne. Ez optikai csalódásnak látszik. Pedig nem az: egész Olaszország egyetlen múzeum. Nincs olyan városa, amely mellett nyugodtan elmehetnél. Ha nem a trecento hagyta rajta a kézjegyét, akkor bizonyára a quattrocento örök szépségű jegyeit találod meg benne, vagy a cinquecentóét. De többnyire mind a háromét egyszerre. De ha mégsem, akkor biztos lehetsz benne, hogy római termákat és diadalíveket találsz benne, esetleg avar, longobárd vagy gepida emlékekkel fogad. Olyan, mint egy ébren álmodó Csipkerózsika. Évszázadokban álmodik. Olykor egy-egy kecses nyújtózással, kacér kis ásítással átnyújtózkodik néhány évszázadon, s Ilyenkor Napóleonról vagy Garibaldi ezer vöröslngeséről mesél.

Páduában például az ember gimnazista ével elevenednek meg: az ősi Patavinum Augustus császár barátját, Titus Livius Patavinust, a történetírót idézi fel, s a hajdani consecutio temporumokat és ablativus absolutusokat egyszeriben élő valósággá formálják az ősi kövek. De különös érzés volt Páduában összetalálkozni a Gattamelata szoborral is. Kora ifjúságodtól, éveken át vissza-visszacseng füledbe a dallamos név, történelemkönyveidben időnként ott szerepelt a szobor képmása Is, s miközben avatatlan ceruzáddal megpróbáltál unott arabeszkeket rajzolni köréje, a tanári katedra mögül áhitatos hang adta tudtodra mindazt, amit Donatellóról és a híres lovasszoborról tudnod Illett.

Ez azonban más. Ez most Igazán ő, ez most valóság, nemcsak a fényképe: lova hátán illetlen galambok tipegtek, alakját helyenkint zöld patinával vonta be az idő, a kalandorhadvezér bronzarca komoran ragyog a reggeli napsütésben, és szívedben végre a maga teljes fenségében kezd dobogni a reneszánsz lényegének ébredező megismerése. Azután belépsz az II Santo kapuján, és ott megtalálod Gattamelata szarkofágját is. Azután ellátogatsz a Scrovegni-kápolnába, és megcsodálod Giotto freskósorozatát, azután a Prato della \ allén megkeresed a hajdani pádovai diákok szobrai között Báthory István szobrát. Vagy megállsz az II Bo, a híres páduai egyetem ősi épülete előtt, és Galileire gondolsz, Arlos- tóra, Tassóra, Mantegnára — ebben a városban, ahol megszűnik a múló idő jelentősége, az egymásba olvadó évszázadok során mindenki megfordult, aki valaha számított.

Páduában örömteli meglepetéssel állapítottuk meg, hogy nem lehet eltévedni benne. Természetesen történelmi és művészettörténeti viszonylatban értve. Nem lehet eltévedni benne, mert legfeljebb az történik meg az emberrel, hogy Petrarca nyomait kutatja, és Dante-relikvlákra bukkan, Sansovinóhoz indul és Bellimhez vagy Riccióhoz érkezik, a váratlanság újabb csodájával, a meglepetés újabb örömével, úgy ahogyan a Gattamelata-