Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Monoszlóy Dezső: Sárga ház (Elbeszélés)

Bubu megkérdezi — Még mindig rajzolsz?

Mária — Bubu már megint csavarog.

A Festmény — Nem szöl semmit.

De nem ez következik. Mária a szemét törölgeti.

— Nem hagyta megnyírni a szakállát — sóhajtozza.

— Ez most mindegy — legyintget Bubu dühösen a levegőbe —, összecsomagoltál? Mindjárt itt lesznek.

Persze akármit mondhatna, tudom, hogy a fehérköpenyes angyalokról van szó, hiszen már hetek óta vártam rájuk. „Vexilla regis prodeunt inferni!“ Védekezni kellene. Éppen most jönnek, amikor üres a láda. Nincs amivel megvesztegessem őket. Egy kis haladékra lenne szükségem. Be kell fejeznem a rajzot... „Vexilla regis prodeunt inferni!“ Honnan is jutott az eszembe ez a latin idézet? Az Isteni színjátékból? Vagy még régebbről? Jönnek fehér zászlókkal és fehér bombákkal, ők törték össze az űrhajónkat.

Szegény Mária sír. Azt hiszi, hogy nem gondoltam rá. Bubu nem sír, a száját rú- zsozza, pedig én neki is akartam koporsót venni.

Dörömbölnek az ajtón. Hiába üvölt a rádió. Hallom. Nem szabad kinyitni az ajtót.

— Bubu ne nyisd ki! Bubu együtt ültünk a tűznél...

De már késő. Olyan hangosan szól a rádió, hogy Bubu nem is hallja, mit kiabálok neki.

Vexilla regis prodeunt inferni! Már egész közel vannak. Lehet, hogy valamit összecseréltem. Lehet, hogy a PINCE a TETŰ. Olyan a tűz, mint a máglya. Mindenki lángol, Bubu, Mária, a Festmény és Én is.

Át kellene rajzolni az egészet, de nincs rá idő. Egyedül dulakodom. Senki se segít. Bubu és Mária rémülten állnak, hagyják, hogy kicsavarják kezemből a ceruzát, hogy szétfeszítsék az állkapcsomat, mintha nekik nem is építettem volna HÁZ-at.

— Segítség, nem nyúlhattok a tűzhöz, segítség...

Az angyalok fehér lepedőkbe csomagolják a tüzet.

Pékműhelyben, 10 éves japán gyerek temperafestménye