Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - Fábry Zoltán: Forbáth Imre halálára
Fábry Zoltán Forbáth Imre halálára A napi postát a levelek felbontásával kezdem. Csütörtökön, május 18-án is így történt. Az Irodalmi Szemle borítékján expressz címke volt, és így természetesen azt téptem fel először: „Gyors levél, gyors kérés: szegény megboldogult Forbáth Imréről kérnénk nekrológot“. A levél kiesett a kezemből. Eltelt egy perc. Utána gépiesen nyúlok egy másik boríték után: gyászjelentést húzok ki belőle, a család küldi most már a megmásíthatatlan bizonyosságot. Amikor már az újságoknál tartok, az Üj Szóból is — melyet én egy nappal később szoktam kapni — a gyászhír mered felém: a feketén bekeretezett név. De ez nem lehet! Hisz tegnapelőtt küldtem el neki új könyvemet, a Valóságirodalmat. Egyeztetem a dátumokat: akkor már halott volt. De én még mindig az élőre gondolok, és kikeresem a meg nem válaszolt levelek csomójából utolsó lapját: „Légy oly szíves, írj azonnal néhány sort, mert hosszú hallgatásod nyugtalanít ... újra klinikára kell vándorolnom, de új operációt és narkózist már nem bírnék ki.“ A válasz belém rekedt, szidhatom magam: miért nem válaszoltam azonnal?! Az utolsó szóval adós maradtam. Most itt a rettenetes alkalom: pótolhatom. Vele és róla kell beszélnem — mindenki előtt, mert hiába minden levél, gyászjelentés, újsághír, hiába a halál ponttevése: mi itt és most az élőt köszöntjük. Nem engedjük, nem engedhetjük át a halálnak, az elmúlásnak azt, aki és ami maradandó, ami immár — örökség. A magyar irodalom gazdag az örökhagyókban. Ilyenkor — hagyatékátvételnél — látjuk, milyen sokrétű, sokarcú a magyar költészet. És e sokarcúság magyarázata az egyéniség jelenléte és kézjegye: mindegyik másképp formázza, de e sokhúrúság végeredményben együttes kórusban, célban olvad fel: az emberiség feltétlen akaratában, hűségében és tudatosításában. Példát adtak és példázatok lettek. „A humánum a magyar költészetben“ nemcsak fejezetcím, de maga a történelem. A sokrétű, sokarcú magyar lírában Forbáth Imre elkülönbözött minden mástól a földrajzi adottság révén. A Balaton menti Böhönyétől egy egész életre messze került: az emigránssors Csehszlovákiába ágyazta, és ezen belül is orvosként Cseh- és Morvaországba. Prága — Ostrava — cseh Teplice: ez a háromszög jelentette szálláshelyét, melyből csak a második, a hitleri ragadta ki Angliába, Londonba. De a góc helye és tája a cseh föld és a cseh város maradt mindvégig — haláláig. És itt, e kényszerű földrajzi adottságban lett magyar költő, és lett a cseh avantgardizmus része és részese. Ű volt „a“ magyar költő Prágában. Éltek és írtak ott az első republikában mások is: Győry Dezső és Vozári Dezső például, de náluk nem hagyott oly mély nyomot ez az atmoszféra, és mire
