Irodalmi Szemle, 1967

1967/5 - FIGYELŐ - Kurt Benesch: Az üvegló

solygott, és ő érezte, hogy átlátott rajta. Az öregasszonyhoz fordult, aki néhány angol szőtöredékkel és sok mutogatással gondjairól látszott beszélni. Részvétet akart ébreszteni benne, unokái haját simogatta — ahá, észrevették, hogy Mrs. Brown nem egészen érzéketlen az ilyen trükkökre! — De a férfi tekintetét nem rázhatta le magáról. Akaratlanul figyelni kezdte magát: ahogyan fölegyenesedett és sovány testét kihúzta, ahogyan éppen csak annyira fordult el a férfitől, hogy nyakának csinos, kissé megkapó vonalát észre kellett vennie. Közben a férfi feleségét nézte: sápadt és szomorú, a harmadik gyerek éppen úton van. Kezdte magát összehasonlítani vele, az ő szemével figyelt, de kitért előle. Vénkisasszo- nyos kacérsággal mozgott — minden mozdulata egy ígéret. Kétségtelenül mindent bevált majd, amit elhatározott, — iparkodni fog, hogy ugyanannyi boldogságot vagy kéjt nyújtson, amennyit kap, hogy ugyanannyi boldogságot vagy kéjt érezhessen, amennyit érezni szeretne. Elszegényedett teste odaadóan várakozott. Bár semmiféle odaadásra nem volt már képes, föltűnően fiatalos színekkel díszítette fel magát. Mindene ízléstelen volt, bár ruházatának minden darabja sokba került. A kalapja is borzalmas, de az ára egy teli pénztárca. Az ékszere négy-öt más hölgynek is elég lenne, a gyűrűk, a karkötők formája pöffeszkedő és csúnya, — de Olaszországban mázsaszám adják az ékszert. Nyúlj bele az erszényembe, ifjú férfi! Jó mély! Csinos vagy!

Este kilenc óra volt. Amelie most már aggódni fog barátnője miatt— gondolta. Szép érzés. De ha holnap reggel hazaérkezem, majd aggodalma elszáll. Meg kellene hosszabbítanom távollétemet. Ha meghalnék? Céltalan spekulációk. Mások halálát hamar megszokjuk. De ne izgulj, Amelie, pompásan mulatok. A fiatalembert Ginónak hívják. Muranóban dolgozik, ahol üveglovacskákat készít, amit az apja féláron árusít. Fiatal felesége van, de én jobban tetszem neki. Egy óra múlva odajön az ajtómhoz majd, bekopog, belép és az ágyam elé jön. Nem igen fog igyekezni, hogy szerelmi fészkünket családossá varázsolja, a lámpát sem fogja meggyújtani, hogy ráismerjünk egymásra. Nem úgy néz ki, mintha viszonyunkat romantikus ruhába akarná öltöztetni. Nemigen akar gondolázni és kéz a kézben sétálgatni, dehát én sem fektetek erre nagy súlyt, hiszen te is tudod, kedves Ameliem. Megtakarítja a kávéházi kiadásokat, otthon olcsóbban kap kávét, miért keressen még a pincér is rajtunk? Nem ékszert visz magával majd emlékbe, hanem készpénzt. Becsületes ember és mindent a családjáért tesz. S ezt teljesen meg is értem. Tehát ne izgulj, Amelie, pompásan mulatok. Ez az éjszaka lesz életem legszebb éjszakája.

Mrs. Brown felugrott. „Aludni szeretnék.“ Kezével mutatta, amit szavai nem értettek meg. A fiatal férfi mosolygott. A szoba kicsi volt, de a nyitott ablakon belátszott az ég. Lenn még mindig fecsegett a család, mikor Mrs. Brown terméketlen testét két piszkos, szürke lepedő sírjába fektette. Nem sírt, és nem is volt szomorú. Nem vágyódott a fiatal férfi után, és nem mérlegelte a lehetőségeket, hogy jön-e? Csak félt. Félt a fecsegéstől, a lenti lakás petróleum lámpájától, s az udvarra eső fénysugártól, amelyben a kút, s a föléje hajló fiatal férfi körvonalai élesen kirajzolódtak. A férfi nedves, meztelen háta csillogott a fényben. Félt a vonalaktól amelyek mind jobban szemébe, gondolataiba, fülébe hatoltak, félt mindentől, amit ma a szigetre lépése óta átélt, mindentől, amit képes volt átélni. Félt; mintha a hősi póz, amely évek óta páncélként védte, és amelyet ma először érzett boldogítónak, összerombolhatott volna benne valamit.

Felnézett-e vajon a férfi az ablakára, mielőtt visszament a házba? Aztán a meredek lépcsőn meghallotta a felfelé tartó lassú és nehéz lépések zaját. Mrs. Brown fölegyenesedett ágyában, és magához szorította a lepedőt. A lépések végigmentek a folyosón Még egy lépés, még egy, ezer líra, még ezer líra, ötezer líra, a kétszerese — drága lépések. A teste a tét, saját pénzével váltotta meg, először, másodszor — a legdrágább tét a világon. Gyere tolvajként, és hagyj békén! Vidd ékszereimet, kézitáskámat is odaadom! Csak az útlevelemet hagyd meg, hogy a nevemet tudjam, és a lovacskát! Az üveg hűvös volt, és érezte a törés helyét.

Az ajtaja előtt elcsendesedtek a lépések. Mrs. Brown kiugrott az ágyból, kU rohant a balkonra, átvetette magát a korláton, az alacsony ístállótetőre esett, és onnan a földre. De úgy látszott, az üldöző észrevette a menekülését, szüntele-