Irodalmi Szemle, 1967

1967/5 - FIGYELŐ - Kurt Benesch: Az üvegló

Mrs. Brown eldobta a botot, és a sziget belsejébe rohant, ahol nem látott többé vizet. Megállt, szíve erősen vert, és megint érezte a melléhez szorított csomagot. Mi okozta félelmét? A rákok veszélyes, de inkább veszélytelen ollói? A villámgyors támadás? A nevetséges, patetikusan reménytelen küzdelem botjával? Még sohasem érezte ennyire a halpiacon, hogy a teremtmények micsoda gyűjteményén halad keresztül! Ez a „gyűjtemény“ egészen a múlt éjszakáig, a százezer félelem éjszakájáig még élt! Mi baja volt? Amelie biztosan kinevetné, ha mindezt hallaná. Amelie, vele egykorú barátnője ma a Lidón fürdik. Kényelmesen elnyújtózkodik a homokban, s táskarádiójával megkísérel embereket csalni magához. Együtt utaztak városról városra, de sokáig nem bírták egymást elviselni. Talán azért, mert túl sokat tudtak egymásról, a rájuk jellemző tehetetlenségről, hiábavaló igyekezetükről, hogy gőg és kétségbeesett életbölcsesség mögé rejtsék ember utáni vágyukat. Este félig megkezdett s csak a képzelődésben véghezvitt kalandokkal telve érkeztek haza. Teázás közben beszámoltak egymásnak, s élvezték a másik irigykedését. De aztán a bizalmatlanságot félretéve a közös vendégszoba ágyaiban fáradtan és kimerültén egymáshoz bújtak. Amelie jót nevetne, ha láthatná, milyen óvatosan csomagolja ki Mrs. BroWn az üveglovacskákat, egyiket a másik után, és kis gödrökbe rakosgatja őket. De minden darabbal nehezebbnek érezte magát. Megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor hangokat hallott közeledni, és az öt hátralevő üvegállatot gyorsan visszacsomagolhatta a papírba.

Különös, hogy mire képesek a kertek közötti elhagyott utak! Ez sohasem sikerül a legnépesebb városnak sem: az emberek biccentenek egymásnak, ha találkoznak, mintha mindenki ismerőse lenne mindenkinek. Szégyenlős köszöntés ez a biccentés, kis bocsánatkérés-féle is azért, mert a másiknak meg kell állnia, vagy ki kell térnie. S mi teszi ezt? Az, hogy amit az ember itt tapasztal, azt minden szembejövővel közölni szeretné, közölnie kell? Az egyedüllét, amit csak megosztva lehet elviselni? Vagy azoknak a dolgoknak a sokasága, amelyeknek a városban már nevük van, és azért lehet róluk olyan könnyen megfeledkezni? Mrs. Brown úgy intézte a dolgot, hogy megint találkozhassék az emberekkel. Most már nem köszöntek, csak kissé elmosolyodtak: ahá, már ismerjük egymást. Még egyszer úgy intézte és még negyedszer is, nem tudott betelni a találkozás és búcsú játékával, és félelme egyre nőtt, hogy ez a találkozás esetleg már az utolsó lehet.

Amikor a nap lenyugodott, Mrt. Brown nem találkozott többé az emberekkel. A tücskök ciripelni kezdtek, s az idős asszonyt szúnyogok rajzották körül. Még mindig a szőlőskerti utakon bolyongott, és új barátait kereste, meg valami helyet a nála maradt üveglovacskáknak. Nem tudta, miért akart megszabadulni tőlük, miért akarta szabaddá tenni kezét, mit akar a keze csinálni — mindez csak olyan öntudatlan vágy volt. Egy dombocska előtt megállt, előkereste az üvegállatkákat, és fölállította őket. Előbb sorba, mint a katonákat: lovassági őrjárat a hegygerincen. A rajtuk áthaladó esti napsugár ezer színben izzott. Aztán másképp állította föl őket, de az állatkák minden helyzetben sajátos jelleget öltöttek. Ügy beszélt velük, mint emberekkel, s azok emberekként válaszoltak neki. Ez az a kis salzburgi nő a recepcióból, aki nyári gyakorlatát végezte, s ez az a puha, érzékeny angol, aki az egész napját a teraszon töltötte olvasással, és este tíz óra körül hirtelen eltűnt. S emez a fiatal író a barátnőjével. Csupa kedves ember. Együtt voltak azon a kiránduláson, amit Mrs. Brown szervezett. Muranóban üvegfúvóból üvegfúvóba mentek, az egyik férfi az izzó kemencék előtt apró lovacskákat készített zöld, kék és piros üvegből. Torcellóban Mrs. Brown a főoltár fölötti félgömb alakú kupolára mutatott. „Ugyanaz a mozaik, mint a Márkus-templombeli." — mondta. „Tudniuk kell, hogy Torcellonak valamikor 30.000 lakosa volt." Szavaitól benépesedett a holt sziget, megérintette őket a félévezred előtti élet.

Amikor az utolsó lovacskát is elővette, hogy a gödörbe fektesse, kiejtette kezéből, s az egy kőre esett és ketté tört. A törési felület szélei élesek voltak, mint a kifent kés. Az ember könnyen megsérthetné magát vele, tenyerébe vághatna, megkarcolhatná ütőerét. — Kire is hasonlított ez a lovacska? A rosszindulatú íróra, vagy a titokzatos éjjeli életet élő csendes angolra? Ugyanúgy sértene mint az előbbi, akire néhány percig hasonlított, de ez a sértés szebb,