Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - VETÉS - Kovács Magda: Hazugság nélkül (elbeszélés)
fiatalok irodalmi rovata Kovács Magda hazugság nélkül Eljöttem. Szótlanul, morcosán. Csak a piros halaktól búcsúztam el. A postás utánam nézett. Nem volt más dolga, hát utánam nézett. Éreztem a hátamon, hogy nincs csodálkozás a tekintetében. Csak úgy általában néz, mint ahogy olyankor szokott az ember, amikor úgy sincs más dolga. Az idő el volt kenödve. Két perc múlva nyirkos lettem. Visszafordultam, hogy még egyszer lássam a Zobort, de csak a leszakadó szürke felhőket láttam. Egészen elborították a hegyet. Ősz volt, és rám tört az őszi bánat. Az autóbusz lötyögtetett vagy öt percig, azután az állomáson kiszálltam. Már esett az eső. Az is csak úgy jközönyösen, ahogy a postás nézett, vagy ahogy a sofőr ásított a volánnál. Se nem sietősen, se nem ráérősen. Őszi tempóban. Volt még vagy hat órám a vonatindulásig. Leültem és néztem, hogy az emberek lángost esznek, és valamelyik vonattal elutaznak, a peron üres marad, a büféslány ásítozik a lángosok felett. Azután megint jöttek a vonatok, és megint megtelt az állomás emberekkel. Lángost vettek vagy újságot, beszéltek, tolakodtak és — elutaztak. Voltak, akik nem utaztak el, ottmaradtak, integettek a vonat után. Egy asszony sírt, alig állt a lábán. Fiatal volt, egy katonába kapaszkodott. A katona szomorúan simogatta a haját. Nem ettek lángost, és nagyon sajnáltam őket. Egészen megfeledkeztem magamról. Csak sokára jutott eszembe, hogy éhes vagyok. Akkor egyszerre kedvem lett volna lángost vagy újságot venni, beszélni, belekapaszkodni egy ikatonába és sírni. Főleg sírni lett volna nagy kedvem. A büféslány nagyon nézegetett felém. Láttam rajta, hogy szívesen adna ingyen is egy lángost, csak már utazzam el valamelyik vonattal. Gondoltam, hogy odamegyek, bemutatkozom1, megmondom, hogy öt nappal ezelőtt végleg kidobtak a főiskoláról, és ha ad egy lángost,.valóban elmegyek. Különben semmi köze hozzá, hogy mikor utazom el. Akkor hagyom itt a nyavalyás állomásukat, amikor akarom. Egy idő múlva aztán megúnt, felém se nézett többé. Ügy, mint a lányok. Azok is úntak már. Négy napja minden reggel elbúcsúztam tőlük. Megígértem, hogy írok, hogy soha senkit nem felejtek el. Meg egy csomó olyasmit, amit búcsúzkodásnál mond az ember. Sírtak egy kicsit, az úton előadásra menet rólam beszéltek. Csö- pinek folytak legjobban a könnyei, mert sírni úgy szeretett, mint más moziba járni. Délben pedig majd hasra vágódtak, mikor látták, hogy megint nem mentem el. Nem volt hozzá kedvem. Mindig ottmaradtam az ágy végében. Magam köré csavartam a paplant, felhúztam egész az államig. Jártattam a szemem a szobában. A szekrényről a Csöpi ágyára, a könyvespolcra az ágy felett, onnan az asztalra, azután vissza. Órákig is el tudtam így ülni. Fáradt voltam, közömbös és mozdulatlan. Megszoktam már egy bizonyos szög alatt látni a szobit, és féltem, hogy ha a fejem elmozdul, más lesz a kép. Nem volt kedvem hozzá, hogy a szoba képe folyton változzon. Idegesített. Idegesített az is, ha kint fújt a szél, és árnyak szaladgáltak a szoba falán. Vége felé már egyenesen fájt, ha valami változott körülöttem. Fájt, ha valaki rám nyitotta az ajtót. Az is fájt, amit nem láttam, csak elképzeltem. Az, hogy a takarítónő az előszobában felsöpri a szemetet, kiüríti a szemétkosarat, feltörli a fürdővetés
