Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - HAGYOMÁNY - Sziklay László: Sziklay Ferenc
Sziklay László hagyomány Sziklay Ferenc (1883-1943) Aranyidkán született, egy apró kis bányászfaluban, Kassa közelében, ahol az apja mérnök volt. Harmincöt éves, mikor a háború végeztével — a kassai Állami Főreáliskola tanárából a csehszlovákiai magyarság kulturális munkása lett. Egy ideig újságíró, s később: a Szövetkezett Ellenzéki Pártok kultúrreferense. Ez — legalábbis kezdetben — lehetőséget adott neki arra, hogy megszervezze a csehszlovákiai magyarság kulturális életének kereteit, ugyanakkor ez lett a veszte is. Sohasem volt „politikus“, a kor politikai cselszövéséhez nem értett, de nem is akart, „kenyéradó gazdáit“ — ahogy a hivatalos kisebbségi politika vezéreit nemegyszer keserűen emlegette — ki nem állhatta. Éjt nappallá téve dolgozott, utazott, agitált, hogy az SZMKE-től kezdve a Dalosszövetségen, Színpártoló Egyesületen, a kassai Kazinczy Társaságon át egészen legnagyobb vállalkozásáig, a Kazinczy Kiadóvállalatig megszervezze, szinte a semmiből teremtse elő mindazt, ami a csehszlovákiai magyar kulturális életnek megfelelő színvonalat biztosíthatott. E szervezetek nagy többségének megalapítása az ő nevéhez fűződik, még akkor is, ha szerénysége miatt sohasem lépett előtérbe. Az ő tiszta szándékai és a politikai vagy éppen üzleti élet célkitűzései között feszülő ellentmondásnak egyik legjellemzőbb példája az általa létesített kiadóvállalat sorsa. Igényes irodalmat akart a csehszlovákiai magyar olvasó kezébe adni; kezdetben „könyvbarát“ alapon, később — a nagy sikeren felbuzdulva — kiadóvállalattá alakítva át a vállalkozást. A csehszlovákiai magyar irodalom egy-két jelentős műve mellett alapvető művészeti munkák; a Kazinczy Évkönyv, Földessy Gyula: Ojabb Ady-tanulmányok című műve, a Szlovákiából Amerikába szakadt Reményi József regényei jelzik, hogy a kiadó működésének volt jelentősége. Az egyik vezető politikus azonban Jó üzletet szimatolva benne, erőszakkal kivette a kezéből -- s az akció megbukott. Balsikerek sorozata: így jellemezhetnők kultúrpolitikai működését. Szándéka tiszta volt, elgondolásai nem voltak hamisak. Az egész csehszlovákiai magyarság érdekeit akarta szem előtt tartani. Felmérte, s nyomtatásban meg is jelentette a csehszlovákiai magyar népoktatás helyzetrajzát, s az általa rendkívül nagy szívóssággal életre keltett kassai Kazinczy Társaságból olyan országos jelentőségű kulturális egyesületet szeretett volna formálni, amely nemcsak irodalmi, hanem művészeti, sőt tudományos szempontból is teljesíthette volna hivatását. Csakhogy Szlovákia területén közvetlenül az államfordulat után az „öregek“ — az ő nemzedéke — nagyrészt a közvetlen háború előtti idők vidéki magyar életének függvényeként jó- vagy rosszindulatú dilettánsok voltak, telve a dualizmus korszakából magukkal hozott elkésett romantikával, nacionalista illúziókkal, a „kúria-kvaterka“ mentalitásával. Ű — a kultúrát egy hegedűművész (még egyetemi hallgató korában elvégezte a konzervatóriumot) s irodalomtudós magaslatáról nézve — undorodott a kvaterkától. De minél Jobban differenciálódott s bomlott fel végül is atomjaira a „kisebbségi“ társadalom polgári része, ő annál jobban ragaszkodott ahhoz az elvéhez, hogy a csehszlovákiai magyar kulturális élet megszervezése közben mindenkivel számolni kell, aki érték. Közben viszont kialakultak a különböző „frontok“: ő egyikhez sem állt, s keserűséggel kellett tapasztalnia a hónapok és évek múlásával, hogy éppen e miatt a „semlegessége“ miatt minden csoportosulással szemben találta magát; a földbirtokos rétegtől kezdve a mérsékelt liberálisodon s a szabadkőműveseken át egészen a neokato- likusokig. Egyedülléte, önmagába zárkózottsága akkor sem szűnt meg, amikor Kassát Magyarországhoz csatolták. Nagy csalódást jelentett számára, hogy nem reá bízták a tanügyigazgatás vezetését. Mindvégig csak „második személy“ maradt a kassai Tankerületi Főigazgatóságon, mert Budapest nem bízott meg benne teljesen. A nemzetiségi kérdésben — a „kisebbségi“ élet tanulságai alapján — a
