Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - Peter Cheyney: Bosszú chicagói módra
— Oké — mondta Jenny. Na már most, ha megszerezted a cuccot, taxiba ülsz, egyenesen a pályaudvarra hajtatsz, és két ülőhelyet foglalsz a New York-i expressz- re. Ahogy végeztem, magam is kocsiba bújok, és ott találkozunk. Felbontjuk a cuccot, elosztjuk a dohányt, és megy ki-ki a maga útján. Mit szólsz hozzá, Kétszeres? Kétszeres csak állt a kandalló előtt, bámulta a nőt, és a nyakkendőjét babrálta. Aztán felnevetett: — Nagy ötlet, cica. Benne vagyok. Negyed nyolckor várlak a Penfold bárban. Rendben? A nő felállt. — Oké, Kétszeres — mondta, — igyulnk rá egyet! Felálltak, itták a tiszta gint, és nevettek. Hét tizenötkor Kétszeres ott állt a bárpultnál, szopogatta a tömény szeszt, és igen meg volt elégedve magával. Szeme sarkából egész idő alatt az ajtót figyelte. Betoppant Jenny. Egyenesen hozzáment, és jobbjával odacsúsztatta a kulcsot. Balkezét végig a muffban tartotta. — Indulj, Kétszeres — súgta —, és siess. Tíz percig még itt fogok ténferegni, aztán megyek, és lepuffantom. Viszlát, a pályaudvaron! Kétszeres fejébe nyomta a kalapját, és a kulcsot a mellényzsebébe csúsztatta. — Oké, cica — mondta. — Jövök, győztesen. Le is lépett. Becsúszott egy sárga taxiba, meg is érkezett szépen a páncélszekrényhez. Sima ügy volt. Három percen belül, kezében a cuccal, visszaült a kocsiba, és a pályaudvarra hajtatott. Itt azonban nem foglalt két helyet az expresszen, ahogy megállapodtak, hanem egy egyszerű helyet váltott New Yorkba. Várt. Hamarosan befutott Jenny. Még mindig mosolyog, — gondolta Kétszeres, de már van valami feszült a mosolyában. A nő odalépett hozzá. — Na, Kétszeres — szól, — indulhatunk. A vagány lenéz rá, vigyorogva. — Tudod, Jenny — mondja —, buta liba vagy te. Sose tanulsz meg semmit. Nem gondolod tán, hogy kapsz a dohányból. Tudod — folytatta —, néha majd a szívem hasad meg miattad. 'Még mindig az a nagy gyerek vagy, akit egyszer New Yorkban felcsíptem. Kékszemű baba voltál, ma is az vagy. Igazán nem tanultál meg semmit tőlem, se Pereirától? A szakma se tanított meg semmire? Kezébe nyomta a vasúti jegyet. — Fogjad, kicsikém — mondta. — Itt a jegyed. Lépj olajra, de szaporán, és köszönd a szerencsédnek, hogy így megúsztad. Jenny ránézett. Kék szeme tágranyílt. — Ügy érted, hogy nem adod ki a gubából a részemet? — mutatott a táskára. — Egy centet se, cicám — mondta Kétszeres. — Most pedig lépj olajra. A lány eltűnt. Kétszeres áll és nézi, hogyan tűnik el a vonat. Megfordul, és elsétál. Jól érzi magát. Kész a nagy záróüzlet, amit olyan régóta tervez. Kétszázezer dollár, és ráadásul a Pereiráé volt. Kétszeresnek vigyorognia kell, ha a lányra gondol, aki Pereira miatt dobta el, most meg sajátkezűleg puffantja le Pereirát, és az egész dohányt az ő kezére játssza. Az állomás előtt taxit hív, és a lakására hajtat. Belép a felvonóba, és indul fölfelé. Jól áll az ügye. Tervezi az éjjeli bulit. Kilép a felvonóból, és nyitja a lakosztály ajtaját. Szemben a szoba túlsó falánál egy pont izzik a sötétben. Felkattintja a villanyt. A tüzes pont egy szivar egyik vége, a másik Snetkinnek, a bűnügyi osztály vezetőjének szájában lapul. Ott ül a sarokban, körülötte a fickók. Snetkin vigyorog. — Halló, Kétszeres — mondja. — Mi újság? Egy kis beszédem akadt magával. Kétszeres az asztalra dobja a táskát. — Hallja, Snetkin — kezdi —, jók az idegei, hogy így idetolta a képét. Ez itt nem várószoba. Mi a baj? Snetkin leveri a hamut a szivar végéről.
