Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Budapesti színházi jegyzetek

Ebben az évadban Várkonyi Zoltán Murray Schisgal Szerelem, ó! című, elég jelentéktelen játékából valóságos szín­padi csodát művelt, Both Béla Sean O’Casey már kissé ásatag Bíbor por című „rendhagyó“ komédiáját tette a ma nézőjének élvezhetővé, Egri István Luigi Pirandello kitűnő Csörgősipká já- val remekelt — ám az elismerést ér­demlő sikerek ellenére, általában meg­maradt a nézőnek az a benyomása, hogy ezek inkább egy kiművelt, nemes hagyo­mányt folytatnak, s nem a modern szín­házat fejlesztik. Sok esetben a natura­lizmushoz ragaszkodó nehézkes színpad­kép gátolta meg a korszerű színi hatás érvényesítését, amely távolodik ugyan a másolástól, de nem él, vagy csak tapo­gatózva, még igen bátortalanul él a jelzés kimeríthetetlen lehetőségeivel. Csak egész kivételes esetekben lehetünk fenntartás nélkül elégedettek a dísz­lettervezők munkájával, mint legutóbb az idősebb nemzedékhez tartozó Varga Mátyás megoldásaival Vörösmarty tragé­diájának és Peter Weiss Maraŕ-jának színrevitelénél. Bizonyára nem véletlen, hogy éppen ennek a két drámának nagysikerű be­mutatói jelzik igen erőteljesen a tra­díciókban megmerevedett Nemzeti Szín­ház meglepő újulását, s azt a tényt, hogy újra az ország első, vezető szín­házává válik. Ez az örvendetes előretö­rés elsősorban Marton Endre rendezői munkájának érdeme. Marton eddig is a magyar rendezők élsorában állt, de ezzel a két utolsó rendezésével — so­ron következő munkájáról, Arthur Miller Bukás után című drámájának rendezésé­ről itt még nem számolhatok be — vi­lágviszonylatban is elérte a legmaga­sabb színvonalat. Marat-ja lebilincselően érdekes, azt az újat hozza, amelyet a magyar színpad eddig legjobb produk­cióiban is nélkülözött: az izgalmas mait, amely nem feledkezik meg a hatáskeltés bevált eszközeiről, ám ugyanakkor lélek- elemző készséggel nyúl a mélybe, a fe­lület alá, hogy rejtett összefüggéseket, lelki indítékokat tárjon fel, s olyan költői szépségeket és igazságokat hoz­zon előtérbe, amelyeket a hagyományos rendezés képtelen megmutatni. A Vörösmarty-tragédiánál más szinten, de ugyanazon a hőfokon, ugyanazzal az intenzitással megismétlődik a rendezői bravúr: az előadathatatlannak mondott dráma az átdolgozok: Benedek András és Mészöly Dezső minden elismerést megérdemlő munkája segítségével olyan színpadképes alkotássá vált, amely ezt a könyvdrámát egyenesen Katona József Bánk bánja mellé állította. A színpadkép a prágai Nemzeti Színház legjobb dísz­letmegoldásaira emlékeztet, Marton Endre munkája pedig Elia Kazan, Jean- Louis Barrault, Ingmar Bergman, Zeffi­relli, Peter Brook vagy nálunk Alfred Radok, Otomar Krejča, Jozef Budský legjobb rendezéseivel rokonítható. A megújulást Peter Weiss A vizsgálat című 11 énekes oratóriumának januári bemutatója is megerősíti. Peter Weiss művéről a magyar fordítás megjelenése után a Szemle hasábjain már beszámol­tam, ezért itt nem térek ki elemzésére, csupán Major Tamás rendezésére utalok, aki a részlethibák ellenére nagyon si­keresen megoldotta a lehetetlent: egyet­len színpadképben harminc szereplőt oly játékra késztetni, amely kitűnően érzékelteti a szinte meg nem jelenít- hetőt: az auschwitzi haláltábort és azon túl mindazt a förtelmest és pusztítót, amely látensen most is él, rejtve és nyíltan jelen van, és ezért forrón ak­tuális. Nem tudom, vajon az iszony em­lékeitől rettegő és szabadulni akaró kö­zönség estéről estére megtöltí-e a meg­újult Nemzeti Színház nézőterét, de azt elmondhatom, hogy akik eljönnek és meghallgatják Peter Weiss költői intel­mét, egy megrázó, mélyen elgondolkoz­tató színházi est élményével gazdagod­nak. Oj magyar színmüvek Múlt esztendei beszámolómban az új magyar dráma stagnálásáról, a vissza­esésnek és lemaradásnak olyan tüneté­ről írtam, amely azért volt olyan sajná­latos, mert ugyanakkor nemcsak a nyu­gatiak: Arthur Miller, Williams, Dürren­matt, Max Frisch, Peter Weiss, Osborne, Weskern, Pinter és mások folytatták a színpad meghódítását, hanem a hazai cseh és szlovák drámairodalom is jelen­tős sikereket könyvelhetett el, és az abszurd dráma vonalán francia, lengyel és cseh színpadokon sem mutatkozott stagnálás. Irodalmunk egyik vezéregyénisége, Németh László ebben az évadban há­rom eddig be nem mutatott színművé­vel jutott színpadhoz. Legelőbb Puskin- drámája, a Csapda került bemutatásra 368

Next

/
Oldalképek
Tartalom