Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - VETÉS - Vítězslav Gardavský: Az isten még nem halt meg

rít, mely egy bizonyos általunk valósított szándék és cél következménye. Am a csoda jézusi értelmezése még mélyrehatóbb: nem akármilyen hétköznapi elhatározásról van szó, nem akármilyen hasznos tettről, hanem határozott válaszadásról az adott szükségszerű helyzet kihívására, olyan tettről, melynek megvalósítása érdekében egész személyiségünket latba vetjük, mert csak így tehetjük meg az elhatározó lépést, mely átvisz bennünket az eddig áthághatatlan korlátokon.

Ez minden hétköznapiságnak, banalitásnak és megszokottságnak, minden természetesnek és „normálisnak“ a meghaladása. Rendkívüli tett, önmagunk maradéktalan érvényesítése. így Jézus csodái révén sokkal többet tudunk meg a történelmileg jelentős tettek lényegéről, mint az ókori hősök erőmutatványainak unalmas leírásában.

Jézus csodái révén mutatja meg a tétlenül szemlélődő zsidóknak, akik nem hisznek, akik sose mertek, vagy sose jutott eszükbe, hogy a dolgok természetes folyásába való belenyúlás lehetséges, és az ember módjában áll.

Jézus amellett arra tanít, hogy e lehetőségnek feltételei vannak. Különféle alkalmakból felsorolja, de végül egyetlen eggyé foglalja össze, s a szeretet törvényében fogalmazza meg őket.

Mint minden, ami új volt Jézus igehirdetésében, ez a „parancsolat“ is számtalan visszaélésre adott okot a történelem folyamán. Mégis a szeretet az az örök téma, amely miatt Jézus eredeti tanítása oly nagy jelentőségre tett szert. Nyoma sincs benne a szentimentalizmusnak, nem erkölcsi parancsolat, nem a tehetetlen pacifizmust hirdeti. Jézus az embertől nem bizonyos erények: a tisztaság, szegénység, engedelmesség és alázatosság gyakorlását követeli. Nem állít össze semmilyen erkölcsi kódexet.

A dolog lényege másban rejlik. Jézus meg van győződve arról, hogy az embernek a radikális elhatározáshoz, ahhoz, hogy a csoda jellegével bírjon, a szeretetre van szüksége: arra az egész lényét mélyen átható „tudásra“, hogy az ember csak akkor létezik, ha meghaladja önnön magát, ha így viselkedik önmagával, az istennel és másokkal szemben. Ugyanis csak akkor következhetik be a megdöbbentő hatás: így változtatjuk meg a világot, saját képünkre formáljuk, saját emberi rendeltetésünkhöz igazítjuk.

S akkor már nincs szükségünk semmilyen előírásra, hogy egy adott helyzetben mit kell cselekednünk: elosszuk-e vagyonúnkat, elhagyjuk-e feleségünket, vagy sem, megöljük-e vetélytársunkat, vagy futni hagyjuk.

Jézusnak a szeretetre vonatkozó felfogása, mely oly radikálisan van végiggondolva, mindig a halállal konfrontálja az embert. Hai létezik, ha megvan bennünk ez a szeretet — s ez Jézus igehirdetésének lényege — a halál (nemcsak a fizikai megsemmisülés, de ezernyi hétköznapi változata se) diadalmaskodhat rajtunk. A szeretet épp ezért az ember legnehezebb, de ugyanakkor legmagasabb rendű állapota: ellenpólusa mindig a halálfélelem. Átlépni ezt a határt annyit jelent, mint „feltámadni“, emberként élni. Akkor minden, még a lehetetlenség is könnyű lesz számunkra. Annak, aki idáig eljutott, mindez már nem jelent semmilyen nehézséget, sőt, természetessé válik számára. Csak az látja csodálatosnak, aki ezt az elhatározó lépést meg nem tette.

Jézus tehát nem valami általános szeretetet prédikál. Nem mondja meg, mit cselekedjünk bizonyos helyzetekben. Annyit követel, hogy cselekedeteinkben vessük latba teljes önmagunkat. Saját tetteivel jelzi, hogy ez lehetséges: az ember csodákat művelhet. Tehát történnek csodák. A történelemalkotás folyamán páratlan és megismételhetetlen mozzanatokként bukkannak fel. A szeretet pedig ebben az értelmezésben a radikális szubjektivitás szelleme.

Miért féljünk hát ilyen csodáktól?!

Miért ne óhajtsuk azokat?

(Folytatás a következő számunkban)

Ford. Bábi Tibor