Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - VETÉS - Vítězslav Gardavský: Az isten még nem halt meg
később ünnepségek és szertartásos tiszteletadás tárgya; a tett vallása meghasonlásba kergető és elidegenítő teológiává merevedett. Ekkor lép fel Jézus az új felhívással. Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumot, észre kell vennünk, milyen megvetéssel ítéli el az Ószövetség dogmatikus magyarázóit. Ostorozza a másod- és harmadrangú dolgokhoz való szűkkeblű ragaszkodást, mert ebben látja az ószövetségi gondolat megértésének akadályait. Jézus épp ezért nem akart új tant, új teológiai, vallási vagy etikai értékrendet teremteni, nem hirdet semmilyen új erkölcsi vagy humanisztikus eszmét; nem a „jámbor és istenhívő" ember tulajdonságait sorolgatja. Az ilyen elképzelések szelleme távol áll a zsidóság szellemétől, az ilyesmi az ókori görög-római észjárás szférájába tartozik. Jézus, legalábbis erre utal minden körülmény, valami egészen mást akart: arra törekedett, hogy Izrael térjen vissza ahhoz az állapothoz, mikor az Űr a választott néphez szóló felhívásként jelenik meg számára, mikor két szakadék közé vetve választani kényszerül, s teljes önmagát veti latba. Hogy újra Izraellé váljon, akinek sorsa épp e pillanatban dől el; tehát hogy újra helyreálljon az élet folytatásának és az adott állapot meghalásának dinamikája, mely közelebb hozza azt, amit már rég el kellett volna érniük: az „ígéret földjét“, az „isten országát“. Jézus nyilvánvalóan korának gyermeke. Jól tudja, hogy a pogányok hatalmába került világban nem sok hely van már a választott nép számára; hogy a helyzet megérett a döntésre, s választani kell: vagy-vagy, tehát újra előállt Jákob dillemája, s a döntést nem lehet tovább halogatni, mert holnap már késő lehet, az „isten országa“, az „ígéret földje“ itt van ajtónk és küszöbünk előtt. A jelen pillanatban az egész jövő benne foglaltatik. Tehát most kell választani. Vagy az istent és Jézust, aki az isten prófétája, vagy ellene kell fordulni. Aki választ, az az egész jövőt választja, az üdvösséget vagy a pusztulást. Tehát nem akármilyen választásról, hanem végérvényesen, mindent elhatározó választásról van szó. Azért hangzik radikális választás követelményeként minden, amit Jézus mond. S olyan választásról van szó, amit azzal a tudattal kell megejtenünk, hogy mindent kockára teszünk, s épp ezért teljes valónkkal kell benne részt vennünk. Ezért szerez magának Jézus tevékenységével annyi barátot és ellenséget. Ám barátai bizonytalankodnak és haboznak, hiszen egyszerű, mindennapi gondokkal küszködő emberekről van szó, ellenségei pedig felzárkóztak, és szándékaikban nagyon határozottak. Isten országa Szociális forradalmárnak kell-e hát tartanunk Jézust? A válasz nyilvánvalóan programjától függ, igéinek tartalmán múlik; Jézus a zsidó tömegeket radikális választás elé állítja: az „isten országának“ megvalósítására hívja fel őket. Csakhogy mi az isten országa? Túlságosan egyszerű volna, ha az evangéliumok alapján egy igazságos társadalom elképzelésére következtetnénk, vagy olyan tervre, aminek megvalósítására Jézus törekedett. Ebből a szempontból nagyon primitív érveknek kell tekinteni azokat, amelyek azt állítják, hogy Jézus volt „tulajdonképpen“ az első kommunista, hogy a társadalmi igazság megvalósítására törekedett, s hogy — végeredményben — a marxizmus szekularizált (világi) kereszténység. Az ilyen magyarázat nyilvánvalóan nem állja meg a helyét. Ha legalább megközelítőleg fogalmat akarunk magunknak alkotni a Jézus hirdette isten országáról, János Apokalipszisét kell elővennünk, mely az első őskeresztény hitközségek korából származik. Szerzője, nagyon bonyolult jelképekben, rámutat, hogy Izraelnek s a szenteknek és választottaknak helyzete tarthatatlan, mert ki vannak szolgáltatva a „fenevadnak“. A parázna Róma a legelkeseredettebb felháborodás, gyűlölködés és ítélet tárgya. A római hatalom elleni tiltakozás nemcsak valami gyakorlati, politikai haszonnal járó állásfoglalás. Az Apokalipszis szerzője számára sokkal veszedelmesebb jelentőséggel bír az a körülmény, hogy a „pogányság“ és „Róma“ Izrael belső lényegét fenyegeti, azt, ami létének biztosítéka, azt, amit Jézus és követői az évezredes ószövetségi hagyományokból emberhez méltó létük feltételeként megőriztek. Az antik világ szel-
