Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - Ján Smrek: Versek
Ján Smrek késlekedő tavasz Kívánom, tavasz, ihletű erőd, de késel s zimankós vagy. S lám, e nap rózsát nyit mégis ablakom előtt — játék derít fel orcát, ajkakat! Eljött a lányok s asszonyok hava, istennők: leintik a zord szelet. Bámulok, s mintha varázs hajtana. Van-e ember, ki élni nem szeret? Feketék még a szilfák, gesztenyék, a makacs idő rügyet nem fakaszt. De nézd a lányok csábító kecsét, kezükből kínálják a friss tavaszt! Feltűrt gallérral szél ellen futok az úton, mely a park felé vezet. S nők járnak itt is. Fényre fény ragyog. Van-e ember, ki élni nem szeret? A Duna párján ballagok, megyek; cibált a szél — s a hullám biztatott! Nem válhat nyűggé sorsod, életed gyilkos örvénybe nem hajíthatod! Mulass, nevess, — hisz pályád oly rövid, s ha meghalnál, ki bánná vesztedet? Birtoknál, kincsnél szebbek vágyaid. Van-e ember, ki élni nem szeret? Bár idegen vagy, leány, köszönöm, hogy lényed belém újra fényt lehel. Sírig kísér a remény és öröm: kár meghalni: míg lehet, élni kell! Ne bánd, hogy erdőd vadakat nevel, ügyes légy, s bimbód bizton megleled! Vidám reggel van, madár énekel. Van-e ember, ki élni nem szeret? Reggeli dalát fújja egy rigó, hű apostolként buzdít tettre már. Üj álom hív, te örök álmodó — s teríték vár a konyha asztalán. Hol késel, tavasz? Szívem szertelen, napot hív, s elűzné a felleget! Az élet szép s oly sok csodát terem. Van-e ember, ki élni nem szeret? <1958) cseresnyevirágok balladája Susog az erdő, zeng a vérünk; ajakban, szóban tüzek laknak. Virág-tajtékos lengő gallyak égó orcákat cirógatnak. Mozog a mell, mint fű a szélben, illatától a sok virágnak. Mohók a kemény ölelések, de sosem fájnak, sosem fájnak. Hajlik a derék, mint a vessző, a fehér nyakat tűz-csók marja, s nem tud feszülni, taszítani a lányok sima kígyókarja. Néhol e játék érett mámor, s máshol még friss a vágyak láza. Az ágról leső faunok füttye elméd és szíved babonázza. Ha kivirít a cseresznyefa, szeszély vezényli, titkos létünk. Vakító fáklya ifjúságunk, nem engedi, hogy bölcsen éljünk. Holnap a lengő gallyak húsán, a szirmok helyén sebek nyílnak. Szívem virága, ne szomorkodj, s ne haragudj, hogy leszakítlak. (1929) Veres János fordításai
