Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - Ján Smrek: Versek

Ján Smrek

Paris ďaujour ďhui (1942)

A matróz megjött,

keresi kedvesét,

de nem lel immár szépet rajta.

A melle rongy, és fakó az ajka.

A matróz bambán bámul poharába.

Nincs kéj se már, s a bornak unja szagát.

Fölkel és elmegy.

S fölakasztja magát.

Oj ballada ez, Párizsom, rólad és rólam.

Nem méla dal, nem zengő zene, csak rideg szólam.

Francois Villon más dalokat szerzett,

Hugo is másról költött regényeket.

De az még akkor volt, az özön előtt. Ma hullámsír fenyeget.

A föld alá süllyedsz, kevély Arc de triomphe, lehúz a gúnykacaj ma.

A hidak keze félve mond fohászt fölötted, Szajna.

Mihaszna keresgéljük a glóbuszokon a Központot, a Várost — a világ legközepén sírhalom áll most.

Egykor, Szent Ilona-szigetén,

megtanult angolul, és mostan

mint hogyha bagó leve forr,

foga közt ködös Brithon szava szisszen:

To be or not to be?

Nevermore!

Az Eiffel-torony sem nyújt már kilátást.

A csipkés háztetők fölött aléltság terpeszkedik.

Bocsásd meg, Párizs, ezt az iróniát.

Szomorú. így van pedig.

Élt még egy filmsztár —

Douglas Fairbanksnek hívták — hófehér foga, tőre sok párbajt vitt.

Az egész világ elleshette tőle, mily virtus járta itt.

Ma hiába is kutatunk, sehol egy testőr;

Aramis, Athos, d’Artagnan

elapadt forrás már, mely soha meg nem éled.

A megszületett, friss történelem

kormos üveghez hasonló,

amin a napfogyatkozást szemléled.

Jakobinusok, sansculotte-ok?

A forradalom helyén józan gép kattog.

A sansculotte ma járadékot les.

Bastille gyanánt a Banque de France-t döngeti. A haza neki csupán fejőstehén.

Ő, hová meneküljünk,

mi balgák, csavargók, mi donquijote-ok,

ha te halott vagy,

hírnév városa?

És milyen nyelven nyíljon szerelemre ajkunk, ha te rekedt vagy, lelkem, mon amour?

Szobor néz le a magasból:

rád néz a kicsiny korzikai káplár,

s félszeme mintha sírna.

Ám néha mind a két szeméből dől a köryny, és tele szívből sír a hatalmas császár.

Vérgyújtó Marseillaise, ezer szerencse, hogy idejében szültek a harangok!

Ma nincsen, aki párod megteremtse.

A polgár gyáva,

kiszáradt szíve nem hajt melódiát, a torka nem ad hangot.

Régi harci induló,

ma már csak szelíd csengetyű kísérti Provence és Bretagne tájait, mert juhvá lett a férfi.

És senki nem ácsol az Egyetértés terén ragyogó nyaktilót, min kivégeznék az átkos ernyedtséget.