Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - Farkas Jenő: Három vers
negyvennegyedik évem Negyvennégy, negyvennégy számolom. Nyomomban baktat a szánalom. Rímekkel ringatott szép szavak? Számból a méz íze szétszalad. Csurranó méz íze keserű. Cselló lett a vidám hegedű. Negyvennégy évemet számolom — Nemrég még magasan szállt dalom. Negyvennégy, negyvennégy Nem kevés. Sok a gond, s ritka a nevetés. Pedig még életem negyede vár — mondja súgva a jegenye. Varjú a kiszáradt jegenyén fél szívvel, fél szemmel les felém. Negyvennégy sok fura év után így méláz szívem egy délután. Kályhámban hunyorog a parázs, hunyorog, de él az akarás. Parazsam felszítom, félúton nem szabad kihunynom, én tudom. Kell a tűz, kell a fény, kell a láng, bújócska, fogócska, ispiláng. Farkas Jenő hinta Ablakom alatt beporozva méláznak a piros szirmú tulipánok. S kábult örömmel várják, hogy a hagyma lábuk alatt kezdje már szőni az álmát lángolóbb szirmokból, s szebb színeket bontson, ha újra felébred. Ö, mennyi csodát rejt ma a föld! Minél közelebb érek a röghöz, a kedvem annál nevetőbb. Feledni, tagadni kezdem a szürke magányt, mely miatt balgán annyit keseregtem, észreveszem az ikercseresznyéket az ágon, most még zöld a gyümölcs, de beérik pár nap után, csak sürgetni kell, becézni, s óvatosan nyúlni feléje. S mily lágyan oldja a bronz ágak színét a nyírfa fehérje. Kényelmesen féllábon áll a tavalyi gólya, míg párja testének melegével védi az élet csíráját a tojásban. Még az írógép kopogása is vidám csevegés őszi kép A szőlők levelén már játszik a napfény, és reggel a réten a dér színezüst. Zúgó nyárfa hegyén fekete madarak gubbasztanak. Almuk hűssel teli üst. Kárognak a felhők fodra alatt. Aranypalástban az ősz jön. Mosolyog.^ Nevetése hideg, ajka rubin, odvas foga néha összevacog. Most fenn ül a dombon. A völgybe kacsint. Pirulnak láttán a bokrok, s elalélnak a réti virágok. Ablakomon riadt cinke kopog, s egy fiatal nyírfa a kertem alatt ágait nyújtja vágyva felé. — Tudom megbabonázta az ősz. Aranyat szór a nyírfa elé a fűre kegyesen; s az úton, barna göröngyön az aranylucsokba fullad. Megy az ősz. Fütyörészve siet. Csak ájult lomb, bronzszínű nád s halott fű jelzi az útját.
