Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - Vega Gábor: A kép
s a ház ajtajától vezető út sehova sem. vezetett. Rideg kékség bámult rá mindig vissza, s akármilyen különös, ez a ridegség sokszor forró nyári emlékeket idézett fel benne. Ott állt a vagonban. Kétoldalt, akár az almák, piroslottak a kirakásra váró cserepek. A reszkető levegőn át a mezőt nézte. Arattak ... két kombájn szinte álomszerűén lebegett a mozdulatlan, sárga tenger felett. Hirtelen szél keletkezett. Nekivágódott a napsugaraktól átforrósodott vagonoknak, és darabokra tört. A szél enyhülést hozott a forró kánikulába. Ö becsukta a szemét, és érezte, amint a forgószél felkapja a nádtörmeléket, és belevágja az arcába. Távoli vonatfütty hallatszott. Megrebbent tőle portól szürke szempillája. A vékony szemhéjon bátortalanul törtek át a napsugarak, s vörös karikákká alakultak ... Karikák — karikák .. aztán kinyitotta a szemét. — Jó pihenni azért, ha olyan meleg van is, mint Afrikában, ugye, professzor? — Már megint kezded? — szólt mérgesen a diák, aki álla alá húzott lábakkal guggolt a cserepeken. Csak úgy dőlt róla az izzadság, de azért ott maradt a helyén, ahol a munkáját félbehagyta. Mezítelen felsőtestével nekitámaszkodott az áttüzesedett vagon ajtajának, s nem érezte az égető fájdalmat... A vonatot várta... Csukott szemmel és ugráló piros karikákkal, amelyek talán a napszúrás első jelei. Ojabb vonatfütty... Lassan már érezni a vágányokon a közeledő vonat dübörgését. Mindjobban erősödik... A „profesz- szor“ is mocorog. Ö is kíváncsi, vajon kit hoz a vonat... A dübörgés zakatolássá válik, aztán egy velőkig ható sípolás, és a mozdony elrohan előtte... Érzi a felkavart levegőt ... A zakatolás ritmusa mindig lassúbb. A vörös karikák eltűnnek, és ő kinyitja a szemét, de abban a pillanatban elveszti az egyensúlyát, és két méter magasságból fejjel az érdes kövekre zuhan ... Az állomásról, mit sem sejtve, egy fehér blúzos lány táskákkal a kezében hazafelé indul... Otthon várja a megszokott bizonyosság... s talán észre sem vette a kövek érdességét a vágányok között.“ Ma sem volt mentes a kép hatásától. Nem a megszokott magas asztalnál állt meg sörrel a kezében, hanem kicsit távolabb, és mostani életéről beszélgettek. Ö elmerengve a képet nézte. A társa türelmetlenségében megrántotta a kabátját, hogy válaszoljon az éppen feltett kérdésre. Ez tudatosította benne, hogy most valahogy más szemmel néz mindent. Minden gondolatát a kép kötötte le. Aztán gépiesen visszatért a régi véleménye. Minden bevezetés nélkül azt mondta: — Ez egy hülye és logikátlan kép, mert a ház körül szaladó kerítésnek hiányzik az egyik oldala —, de közben éppen az ellenkezőjét gondolta. Észbekapott, hogy egészen mást mondott, mint amit érzett, és gyorsan kijavította magát. Rámosolygott a képre. Kék alaptónusa megnyugtatóan hatott rá. A vezetékes rádióból kellemes zene szivárgott, és már a felszolgálónő sem volt pattanásos. A társa újra beszélt: — Ha mindketten eljönnek, biztosan kitör a „malér“. Nem bírják egymást. S ez már vagy két éve húzódik. Amikor megismerkedtem Janával — Újra elvesztette a beszéd fonalát: .. . Tegnap behavazott tájakon jártunk ... A fenyők bólogattak, és a házak ereszükkel csókolták a havat. A kép a falon mosolygott. Boncolgatni kezdte vad színeit. Azokat a vad színeket, amelyeket sohasem tudott megérteni, és azt hitte, hogy ilyen színek az életben nem is léteznek. Azután a „lépegető fenyőkre“ gondolt, amelyekkel ott találkozott a hegycsúcson, mikor a nagy teherautó nyögve felkapaszkodott. Óriásokként álltak a fenyők, ágaikra ráfagyott a hó, és a szélviharban minden ág másfelé mozgott. A törzsek kék karikákban forogtak maguk körül. Ez az első látásra hihetetlennek tűnt. De mégis volt, létezett. Most szeretné elvinni magával ezt a képet... Ha rátekintene, halk borzongás futna át rajta. A forró nyár és a hideg tél ... Kék ház .. . — Hülye kép, és mindenekfelett logikátlan. Az ítéletét úgy mondta ki, mint a mentséget. Ettől a mondattól teljesen elkedvetlenedett. Semmi köze sem volt azokhoz az érzésekhez, amelyeket a kép ébresztett benne. Ügy érezte magát, mint mikor valaki a filmen a főhős halálát látja, és azzal vigasztalódik, hogy úgysem igaz! A színész nem halt meg! Mintegy saját magát megbüntetve, újra rámosolygott a képre; mosolyával elismerve az ismeretlen művész győzelmét.
