Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - Mács József: Adósságtörlesztés (regényrészlet)

mintha mi sem történt volna, visszazökkent nyugalmába, megszokott hétköznapi életébe. Sem halál, sem szökés, sem semmilyen tragédia nem torpantotta meg az embereket.

— No, hadd lássam a biciklidet. Még meg se mutattad — állt fel a reggelitől. A bátyám is kijött az udvarra.

Kitoltam a színből, a krómozott részek szinte vakítottak. Tiszta, derült volt az ég.

— Szép — könyvelte el anyám. — Ezt mindenki megnézheti. Ezen tanító leszel akkor is, ha kőművesekkel jársz. — Mosolyintott a dicséretéhez, mint mikor a nap kipillant a komor felhők hasadékán.

— Legalább nem savanyodsz a házban. Mozogsz egy kicsit. Jó lesz az a bicikli — bölcselkedett a bátyám. — Menj ki a falu végére, és tanulj!

— A jő pap is holtig tanul — mondta anyám, és kapát, abroszt a hóna alá fogva behúzta maga után a kaput. — Debrecenben nem tanították a biciklizést — tette hozzá jó hangosan, s különös hangsúlyt helyezve Debrecenre, a szomszédban kint álltak az asszonyok.

— Azt nem — ismertem be.

A bátyám is fejébe nyomta a szolgálati sapkáját, és vállára akasztotta a nagy leve- íestáskát. A szomszéd falu, a postahivatal két kilométerre volt, naponta gyalog tette meg az utat. S nem csupán ennyi volt az útja. Leveleket kellett kézbesítenie, és csomagokat a rendeltetési helyére szállítania. De sohasem panaszkodott, a lábát sem fájlalta, nyugodtan felcsaphatott volna távgyaloglónak, ahogy bírta a menést. Leventében úgy futott, mint a nyúl. Senki sem érte utol. Egyszer nyulat is fogott, igaz, hegyen befelé.

Bácskái Béla: Táj, templommal, tusrajz