Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - Koncsol László: Kodály Zoltán (1882—1967)
ban, a legújabb magyar történelem tragikusba forduló időszakában. (Figyeljük csak meg, hogyan szövetkezett Kodály zenéje a magyar irodalom legszebb hagyományaival! Zrínyi: „Ne bántsd a magyart!“ Berzsenyi: „Nem sokaság, hanem lélek, szabad nép tesz csuda dolgokat..Kölcsey: „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül,“: Vagyis egy új korba, amely a haladás problémáival küzdött, jelszavakat mentett át a múltból.) S végül a Psalmus Hungaricus, 1923-ból, a világháborút és a magyar forradalmakat követő évekből. Kodály itt egy jellegzetesen protestáns irodalmi műfajhoz nyúl, Kecskeméti Végh Mihály versezeté- hez, amely a Dávid-zsoltárok szellemében, sírva, könyörögve és átkozódva panaszolja el a töröktől, némettől, belső bajoktól megszállott Magyarország keserves sorsát. Kodálynak itt éppen a kötetlenebb, szabadabb protestáns szellem és forma, a verset feszítő indulatok zabolátlan ereje adta az alapot, hogy zenéjében az akkori ország hasonlóan keserves helyzetét felpanaszolja. A szöveg is beszél, de a zene monumentálisra fokozza a középkori magyar protestáns zsoltár indulatait. „Keserű halál szálljon fejére, ellenségemnek ítéletére, álnokságának büntetésére, hitetlenségnek kijelentésére“ — szakad ki a tenorszólóból az átok, amely lázit, bosszúra hív. Mintha a mű minden szenvedélye ebbe az átokba zúdulna bele. Ismerjük persze a felszabadultan játszadozó Kodályt is. A Háry nemesen népszerű, bölcs szerzőjét, a Concerto hol szellemesen muzsikáló, hol himnikusan szárnyaló, boldog ragyogásban úszó Kodályát. Mégis, akár játszadozik, akár lobog, van a zenéjében valami szikár, puritán szárazság, valami férfias, tartózkodó szigor. Nem vagyok muzsikus, Kodály zenéjét csupán hallgatom, s ha most próbálom megközelíteni, a passzív élmény felől teszem. Nem láttam öt, egy kicsit mégis a tanítványának érzem magamat. A háború után három évig az ő rendszere alapján tanultam az iskolai zenét. Meggyőződésem, hogy ez a világ legtökéletesebb rendszere, mert az ember legősibb ösztöneire és a zene legősibb rétegeire támaszkodik, s ez az egyetlen út ahhoz, hogy a zene valóban mindenkié legyen. Zenéje nagy részét is úgy alkotta meg, hogy az országos méretű kórusmozgalomnak hála, a legszélesebb tömegek is aktívan élvezhessék. S valóban, Kodály kórusain csiszolódik ma a magyar tömegek zenei ízlése. A kör bezárult: Kodály zenéje a közösségből merítette erejét, s ez az erő megsokszorozva, kiművelve sugárzik vissza a közösségre, hogy tovább erősítse, még szorosabb összefogásra nevelje a zene eszközeivel a közösségi tudatot. Éppen ezért sejtek valami páratlan belső egységet abban a névben, hogy Kodály Zoltán. Akár az embert, akár a tudóst, akár a zeneszerzőt, akár a tanító- mestert nézem, élete és műve, Kodály és a kor, céljai és eredményei harmonikus, zárt egységbe forrnak, s ez a törékeny testű, szelíd arcú, de acélos lelkű férfi a jövő tudatában monumentális tömbbé szilárdul. Most, hogy műve végérvényesen lezárult, csak egyet kívánhatunk: gyászában is csak ünnepelje, tettekkel, élő szellemének ápolásával ünnepelje öt a magyar zenekultúra, amelynek egy élet munkájával biztos alapokat épített.
