Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - FIGYELŐ - Josef Skvorecký: Halál a Tű-sziklán
égbolt képezte háttéren kirajzolódott a leeerszkedőkapocs gyűrűjének a körvonala is. A kapocs ésszerűtlenül a Kilátó leghátsóbb kiszögellésébe volt verve. — Most pedig mutassa meg, hogyan kell leereszkedni —, mondta a hadnagy, s ledobta a válláról a kötelet, melyet a túrára magukkal hoztak. Aztán Bartoš magyarázata szerint befűzte a kötelet a leereszkedő- kapocsba, s a jobb combja alatt és a bal vállán átvetette. Ráült, s óvatosan, testessége ellenére is ügyesen leereszkedett a szikla gömbölyű peremén. Nem is volt olyan nehéz. Minden erejével elrúgta magát a sziklafaltól, s amikor a legmesszebb került tőle, mindig csúszott egy keveset a kötélen. Nagyon szépen el tudott rugaszkodni a sziklától. Hatalmába kerítette a teljes biztonság és az abszolút szabadság elég logikátlan érzése. De tudta, hogy ez régi hegymászó öncsalás. Amikor már kissé lejjebb volt a Kúp-szikla tetejétől, átnézett a Tű-sziklára. S bárcsak azt látta, amit várt — vagy legalábbis határozottan remélt —, úgy megijedt, hogy gyorsan csúszni kezdett a kötélen visszafelé, s mire leért, megégette a tenyerét. Aztán egy félórára bezárkózott a szolgálati kocsiba a helyi fiatal hegymászóval. Később Sinták főtörzsőrmestert elszalasztotta spárgáért abba a sátorba, amelyben Bartošt és Malátot őrizték. Amikor a főtörzsőrmester visszatért, még mászókötelet is kerítettek, s a fiatal hegymászóval eltűntek. Elég sokáig voltak távol, s a hadnagy egyedül tért vissza. Fejét bedugta a sátorba, ahol a Tű-sziklán történt tragédia élő résztvevői ültek komoran. A főtörzsőrmester és két rendőr őrizte őket. Csak ennyit mondott: „Jöjjenek velem!“ Fikotová, Bartoš és Malát kimásztak a sátorból, s a két rendőr kíséretében elindultak a hadnagy után a gyalogúton. Az ösvény sűrű fenyőerdőn keresztül vezetett, s mintegy ötven méter távolságra egy kis szikla-fennsíkba torkollott, ahol az erdő sötétjéből a Kilátó emelkedett az esti vidék színes panorámája fölé. Itt, a sziklacsúcsok fölött megálltak. A bokrok közül Málek zászlós lépett melléjük. — Nézzenek oda! — mondta a hadnagy, s a szakadékba mutatott. A Kilátó kiszögellésébe vert kapocsból mintegy tizenötméternyi kötél lógott alá. Vége egész a gyalogútig ért, amely a Kilátó alatt a meredek hegyoldalon a Kúp-szikla lábához, s tovább egészen a szakadék fenekéig kanyargott. A kötél alsó végénél az ösvényen a helyi fiatal hegymászó állt, és türelmetlenül nézett felfelé. A hadnagy a kis csoport felé fordult, s szomorú pillantást vetett a kuporgókra. — Jól figyeljenek — mondta. — Már tudom, ki ölte meg Antonín Paterát. S azt is tudom, hogyan. — S ami a legszomorúbb —, folytatta a hadnagy, — tudom azt is, mért ölte meg. — Figyeljenek. — Áthajolt a szikla peremén, és lekiáltott a fiatalembernek. — Kezdheti. Mindnyájan feszülten bámultak lefelé. A fiatalember lehajolt, megfogta a kötelet, zsebéből előhúzta a sátorból hozott spárgacsomót, s azzal összekötötte a kötél két végét. Aztán megfordult, az ösvényen leszaladt a Kúp-szikla lábához, és eltűnt a homokkő bástya mögött. A leereszkedő kötelet a sprágával maga után húzta.
