Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Keresztury Dezső: Arany János
ban, Brüsszelben és Tbilisziben, Grúzia fővárosában, a Rusztavelli- iinnepségeken. Akaratlanul is alkalmam nyílott — éppen az utazások, a személyes élmények kapcsán — megfigyelnem, milyen jelen pillanatban a költészet helyzete a világban. Tbilisziben szólaltam fel, itt rendszereztem véleményemet. A közönség részéről az az őrök kifogás éri a költőket — mondtam a grúzoknak —, hogy verseik érthetetlenek. A költők viszont azzal érvelnek, hogy az olvasó, a közönség a hibás, mert az igazán egyszerűen megírt költeményt sem bírja megérteni. Tény az, hogy a nyugati költészet a képszerűségre épül. Ma az a jó vers Franciaországban, az Egyesült Államokban, amely csupa kép. Keleten viszont — a gondolati elemek, az igazságkimondás vágya van túlsúlyban. A legideálisabb lenne — mondtam én Tbilisziben —, ha e két módszert össze tudnánk ötvözni. Ha eltanulnánk egymás eszközeit. A világ katasztrofális helyzetben van. Nyugaton is lejárt már a játék korszaka. Apollinaire-ral véget ért a polgárpukkasztó korszak. Már a nyugati költők sem tudják kivonni magukat a költészet, az írás roppant erkölcsi felelőssége alól. Én a magyar költészetet hoztam fel példaként — nem azért, mintha előtérbe akartam volna költészetünket, költőinket helyezni, hanem azért, mert Adyval kezdódőleg, Kosztolányin, Babitson keresztül Szabó Lőrincig, József Attiláig — és a mostaniakig — a magyar költők mindig e kettősségben alkotják verseiket: a rendkívüli felelősség- tudat s a játék jegyében. A madár is csak két szárnyával egyszerre röpül jól.“ Olyan folyamatosan, szépen építi meg előszóban is mondatait, mint írásban. Kénytelen vagyok a hatvan éven túli művészeket megcsodálni. Frissek, elevenek, tele vannak energiával. Huszonnégy esztendőmmel egész zavarban vagyok. Az alkotókedv eredményezi hát a testi-lelki jó erőnlétet? Bizonyára. Illyés Gyula arról beszél, hogy nem tudna a szobák falai, egy világváros épületei között, vegyileg tiszta ún. irodalmi életet élni. Ahhoz, hogy írni tudjon, el kell mennie tihanyi villájába, és ott fizikai, tenyérkeményítő, izzasztó munkát is kell végeznie. Néhány órát dolgozik így naponta. Saint John Perse-re terelődik a szó, aki — jelen pillanatban a legnagyobb élő francia költők közé sorolják — irodalmi sikerei csúcspontján hátat fordított Párizsnak, a kávéházaknak, szenvedélyes vitáknak, vásárolt egy csónakot, horgászfelszerelést, és elment, messze-messze, egy kis szigetre — halászni. Senki sem bírja hazaédesgetni, mert ott tökéletesen jól érzi magát. Az Illyés Gyulával töltött időnek volt egy ritka varázsa: nem sajnáltam az időt. Értelmét, hasznát láttam minden pillanatnak. Önző leszek: engem elsősorban az a tudat töltött el örömmel, hogy felfedeztem annak a világnak az összefüggéseit szavaiban, amely verseiben, írásaiban is benne van. Minden sorát igaznak, hitelesnek találtam eddig is. De így szemtől szemben még jobban éreztem a felelősségtudatot, a tisztaságot, amely verseiből kicseng. Szavainak aranyfedezetük van. Jó tudni, hogy éppen ő az az ember, aki Európa szívében, egy kis ország fiaként építi azt a roppant szópiramist, amely már nemcsak Párizsból, Brüsszelből, hanem San Franciscóból és New Yorkból is látható.
