Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Fábry Zoltán: Sebezhetetlen menekülés (tanulmány)
elmúlott, és hogy „kegyetlenül visszaszorítottak bennünket, de igazság, hogy itt vagyunk" — ez csak kapaszkodó és elszomorító önigazolás, a művész, a légüres tér Igazolása: „a művész mindig önmagából merít, a művész feneketlen tenger"... Az istenes gőgre vonltón ugat az ember hangja. Kassák formaaktivizmusával szemben változatlan frisseségben és szükségességben ott áll Barta Sándor és Földes Sándor élet- és szociálaktivizmusa, és az „Akasztott Ember" (Barta ellenlapja) nyilai újra suhognak: ...„Ki hitte volna, hogy a mi lebírhatatlan emberi fájdalmainkat és üvöltéseinket az emberért lassan teljesen elfogyasztja a reaktiválódott széplelkek vitustánca... Mi harcra akarjuk olcsó búvóiból és narkózisaiból kireflektorozni az embert, mi újra értelmetlenül és fájdalmas grimasszal állunk az egykor velünk indultak kék ópiumbarlangjai előtt, akik e minden idők legharmóniátlanában újra felfedezték magukban a harmóniát, a mindenekfelett szép, az objektív teremtés dícséretét“ (Kassák: „a művészet minden egyébrevaló tekintet nélkül önmagát adja“)... A nagy garral hirdetett konstruktivizmusban is megakad egy-két nyílvessző: „A konstruktív művészek álláspontja tisztára szellemi, esztétikai. A művészetet a természeti jelenségekkel egyenrangú jelenségnek tekintik, melynek megvannak a maguk speciális törvényei, »egyedül érvényes« kifejező eszközei és ők ezeknek a törvényeknek kikutatásán, megalapozásán dolgoznak... Amennyiben a konstruktivizmus a jelen művészete, úgy semmi kétség sem férhet hozzá, hogy konstruktív művészet csak annak a kollektivitásnak lehet a kifejezője, mely már a mai társadalomban megvan. Ez a kollektivitás a nagytőke kollektivitása... A nagytőke organizációjának, ökonómiájának, látszatharmóniájának megfelelő tükörképe a konstruktív művészet.” (Bortnyik Sándor, Barta lapjában, az. ÉK-ben.) Sebezhetetlen menekülés? A kenyérmorzsa gáncsot vet. A kenyér, ami nincs, a kenyér, az életnek ez a fő tisztasága, nincstelenek hangjában vonltón ugat, és eltorlaszol minden utat. Kassák egyszer azt mondta: „s tudjátok meg, hogy semmi sincs fontosabb a ti megkívánt életeteknél“. Kassák ma azt mondja: „meg kell találni a mai megvert- és védekezésre szorított életnek a hangját... adjátok vissza az ember gondolkodási lehetőségéi és biztonságérzetét, hogy újra alkalmassá váljék a cselekedetre“. Valaki ma azt mondja: adjátok, és már nem mondja: adjuk... Pedig még ma is ő az, aki visszaadhatja, aki nem vesztheti el szem elől a fő realitást: a kenyeret, a fő konstruktivitást. Ű az, aki volt, az aktív költő, hisz „az utolsó vérbőség aktivitásával nincs megállás". Aktivitásban nincs megállás, nincs félreállás. Aktivitás ma is vérző becsületesség, véres, sáros, tömegbe lendülő, tömeget lendítő tisztaság: százszázalékos realitás, úttükrözés.Az aktivizmus ma is valóparancs, ma-művészet: változni, változtatni! Épp ma! Ma fokozottabban, mert minden visszakanyarodott, minden leülepedett, lekókadt, elájult. Épp ma kell megtalálni a megvert élet lebunkózott aktivitását: a tettszükség tisztaságát. A változás, a változtatás dinamikus, organikus lendületét. Az élet, a gondolkodási lehetőség és biztonságérzet előfeltételeit: a kenyeret, a mindenki életalapját elsősorban, a mindenki egységét, életegységét elsősorban. Újra az ÉN-TE-Ö forradalmi egységét. Az aktív életegységet. Ahogy azt elsősorban maga Kassák hirdette: „Es ez bizonyosan így lesz, mert a világ eleven összében te vagy a szorzó és az osztó is csak te vagy Ö fellázadt ember! ikertestvérem a pillanatidőben.“ Ma a szorzó és osztó: a művészet, mint konstrukció, mint öncél! Pedig a pillanatidő még tart, még agitálni, harcolni, figyelmeztetni, leleplezni kell, különben régi alapokon indul a talmi építés. Az új művészet él, de nem él a lázító művészet. Nem él a fellázadt ember, mert hallgatnak a „számkivetett költők“. Nincs, aki energiát akkumuláljon, nincs, aki a maga énjét életre gyilkolja, hogy kétes értékű önistenség helyett egyszerű esszenciális vércsöpp legyen: kristályosító az én-te-ő forradalmár emberségben. Mi volt az aktivista költő? Csak ájult, felgyűlt lobogás az ember felé? Ha ez Így van, akkor kegyetlenül igaz, ami van és ahogy van: „Csak mi ketten jobban össze lennénk csomózva irgalom legyen velünk."
