Irodalmi Szemle, 1967

1967/3 - Egri Viktor: Füst Milán

Talán nem volna érdektelen, ha a magyar esszéirodalom kimutatná, hogy a szorongás mesteri ábrázolásában sok esztendővel megelőzte az aikkor Prágában tengődő — ma világirodalmi rangra emelkedett — Franz Kafkát.

Az Advent összehozott az Amicus Kiadó tulajdonosával, Reiter Lászlóval. Gellérthegyi villájába hívott magához ez a meeenáskodó nagyiparos, Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcija első kötetének, a Kakuk Marci ifjúságának kiadója. Első novellás kötetem megjelentetését kellett volna a látogatásnak eldöntenie. Először jártam ilyen hangsúlyozottan fényűző, nagypolgári környezetben, amelyben semmi nyoma nem volt a pesti nagynénim házában megszokott patriarkális bensőségnek, a régimódian családias hangulatnak. Feszélyezett, hogy glaszékesztyűs inas fogad és vezet a szalonba, fehérbóbitás szobalány kerekes zsúrasztalkán hozza a teát, a sós süteményt és a szendvicseket. Ebben a számomra túlontúl előkelő környezetben nem alakulhatott ki meghitt beszélgetés az induló író és az irodalompártoló között. Maradtak a konvencionális, hűvösen udvariaskodó szavak, a házigazda részéről a latolgatás, vajon érdemes-e áldozatot hoznia, hogy egy tehetségesnek mondott, de teljesen ismeretlen, félszeg fiatalembert bevezessen az irodalomba. Estére jegyem volt a Nemzetibe, ezért szerencsémre hamar szabadulhattam a feszélyező környezetből.

(Egy esztendővel később a Genius Kiadó vállalta első könyvem megjelentetését. A tárgyalás egy kapott bútorokkal berendezett irodában folyt le, amely semmiben sem különbözött más szerkesztői szobáktól; nem volt itt inas és szobalány, kerekes zsúr- asztalka, feszélyezettség se fogott el, már az első pillanatban otthon éreztem magam.)

Ugyanebben az esztendőben, huszonháromban ismertem meg a drámaíró Füst Milánt is. Egy Eskü téri helyiség kis színpadán mutatták be Boldogtalanok című színművét, Forgács Rózsival a főszerepben. Megrendítő élmény volt ez a vasárnap délelőtti bemutató. Lenyűgözött Füst jellemábrázoló ereje, de ugyanakkor levert a dráma. Azt mondtam magamban: fekete keretben nem látható jól, nem jut érvényre a sötétség. V

ilágos folt kellene ide, hogy jobban kiugorjon a feketeség.

Nem tudom, hány előadást ért el a dráma, visszhangja nem volt messzire terjedő; úgy látszott, ez a nagyszerű elme, Shakespeare drámáinak legkitűnőbb magyar ismerője, mindent tud, kivéve azt, hogy lehet megtalálni az utat a nagyobb közönséghez.

A húszas évek végén már nem találkoztunk; nem tudom, elhidegült-e a barátság közte és Józsi fivérem között; akkoriban már nem látogatott el hozzájuk, csak arra emlékszem, hogy fivérem a régi melegséggel beszélt a Nyugat hasábjain megjelent Catullus című drámájáról.

A Madách Színház érdeme, hogy négy évtizeddel a Boldogtalanok bemutatója után újra színre vitte a darabot. Megnéztem ezt az előadást is, és rádöbbentem: ahogy Füst a prózájában megelőzte Kafkát, a közöny és értetlenség, a boldogtalanság megfestésében évtizedekkel előbbre járt a modern francia dráma mestereméi.

Az élet alapvető kérdéseire komor, zsoltáros pátosszal felelő költő drámájában is gyötrődik, és nem tud megenyhülni. Ezúttal a Boldogtalanok nem tett rám olyan leverő hatást. Megéreztem, hogy pesszimizmusa mögött a reménykedő ember szeretete és részvéte él, s azért olyan komor, mert félelmek élnek benne. Félti a boldogtalanság bilincseiben vergődő embert. A kínzó külvilág elől nem menekül — mint verseiben — az álmok ködös, feledtető világába, hanem teljes fegyverzetben eszméltet, a boldogtalanság fekete árnyai ellen akarja felvértezni a sors szeszélyének kiszolgáltatott hőseit.

Az előadás után szerettem volna a költőt meglátogatni, de időm lejárt, utaznom kellett. Mulasztásomat — a két előadás összehasonlítását — csak most teszem itt jóvá. Forgács Rózsi játéka az első bemutatón elementáris erővel nyűgözött le. Kutatom e nagyszerű művésznő emlékét, akit a Tanácsiköztársaság bukása után leparancsoltak a Nemzeti Színház színpadáról.

Hol és miben játszott azóta?

Csak annyit tudtam meg, hogy a húszas évek végén vagy harminc körül meghalt, Ausztriában egy turista kiránduláson egy szakadékba zuhant. Ám lehet, hogy öngyilkosság vagy gyilkosság volt — nem derült ki soha.

Még egy utolsó élményemről, talán a legnagyobbról kell itt számot adnom Füst Milánnal kapcsolatban, a Negyedik Henrik királyról a Madách Színház előadásában.