Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Duba Gyula: Kolera a Ló utcában (szatíra)
ságot még én sem hallottam... Meglátod, fiam, — mondta aztán a feleségének —, a nép haragja elsöpri K. kartársat... K. kartárs kilesett a függöny mögül, óvatosan, hogy meg ne lássák. Ölomcsövét szorongatta, és hallgatta az asszonyokat. Ellátom a bajotokat, banyák, morogta sötéten maga elé. A képviselő K. kartárssal szemben, a második emeleten lakott. Ügy hírlett, óriási ismeretsége van a városi nemzeti bizottságban, és felsőbb körökkel is van kapcsolata. Nagyfejű, testes ember a képviselő, keveset beszél, és amikor délután a hivatalból jön haza, lassan, szuszogva mássza a lépcsőket. Hét óra tájban, amikor a kelő nap sugarai színesre festették a háztetőket, leballd- gott az asszonyokhoz, és eléjük állt. — Nono, elvtársnők... mi van itt, lázadás? Az asszonyok egymás szavába vágva, teljes borzalmasságában ecsetelve, színesen tájékoztatták a helyzetről. A front könnyebb volt... ez nem demokrácia... személyi kultusz... erőszak... — csak úgy röpködtek a szenvedélyes jelzők. — Azt senki se mondja, hogy ez nem demokrácia — mondta szigorúan a képviselő —, gyerünk K. kartárshoz! A köz akaratát figyelembe kell vennie. Zajongva mentek fel a lépcsőkön, a képviselőt igazságra szomjasan előre engedték. Veszélyben a családi béke, az otthon harmóniája, a vasárnapi ebéd, hogyne lázadna a szenvedélyes női szív? K. kartárs az erélyes csengetésre ajtót nyitott. — Csak a képviselő elvtárs léphet be — mondta sötét arccal —, egyedül ő... Az asszonyok kint maradtak. Tucatnyi asszony a folyosón. Ingerült mindahány. Ha megindulnak, senki nem állítja meg őket. A helyzet a képviselőtől is megfontolást követel. Ezalatt a képviselő megtekintette az ebédlő falát. Az ajtónyi folt szélén már mo- szatcsomók ültek, és a közepén, a nedvesebb részeken rosszindulatú kásává változott a vakolat. S a padlón fodros szélű, vizes foltgombák ütik fel benne a fejüket. A képviselő hümmögött, és mint aki mélységesen helyteleníti az egészet, rosszalóara megkérdezte: — Hát miért engedte ennyire beázni a szobáját, miért nem tett valamit? Hogy lakhat ilyen helyen? — K. kartársban a meglepetéstől megdermedt a lélek. Ő engedte? Hogy engedte volna? Beázott magától. Megtapogatta az ólomcsövet, de fékezte magát. — Balabánnál is ilyen? — Még rosszabb. Reménytelen. Minden rothad és korhad. — Tenni kell valamit — mondta ellentmondást nem tűrő hangon a képviselő. — Tenni hát, de mikor? Mikor...? — Nem tudom. Majd. Ha lehet... ígérem. Talán már nemsokára. Ebben az egy kérdésben a képviselő bizonytalannak mutatkozott. Megegyezett K. kartárssal, hogy egy órára kinyitja a főcsapot, amíg az asszonyok edényeiket megtöltik vízzel. így hát a képviselő határozott fellépése és erélye folytán megeredtek a vízcsapok, csurgott, bugyogott, zubogott és csobogott a fazekakba, lábasokba, fürdőkádakba, kis hordókba és tartályokba az isteni, színtelen, szagtalan és íztelen folyadék, a legfontosabb elemek egyike, minden élet alapja, a víz. S a vasárnapi ebédek illata kiáradt a nyitott ablakokon, megtöltötte az udvart, a kapun át kitört az utcára, hogy akik arra jártak és beleszagoltak a levegőbe, így vélekedtek: a Ló utca hétben lagzira készülnek a lakók. 9. Hétfőn éjszaka K. kartárs elpanaszolta szorongatott helyzetét egy ismerős újságírónak. A helyzet valóban nem volt rózsás. A parkettező hétfőn reggel elindult a Ló utca felé, és nyoma veszett, eltűnt, nem tudták fellelni többé. K. kartárs csak úgy menekülhetett meg az egyre nyíltabban szervezkedő asszonyok haragja elöl, hogy a nap folyamán kétszer megnyitotta a főcsapot. S ilyenkor a szennyes lé ismét bőven csörgött szobája falán — Balabán, a gaz, nem sajnálta a vizet —, és újra tengerré változtatta az ebédlőjét, s a víz tükrén harisnyák, papucsok és lim-lomok úsztak.
