Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - FIGYELŐ - Tatarka, Dominik: Revolverkölcsönző

előttük? A San Javorinó-i nemzet mindig géniuszokat szült: például engem, engem, aki nem véletlenül jött ide, aki megfejtette a feladott talányt, a szfinksz rejtvényéit: és egy másik géniuszt, aki egy ilyen páratlan dolgot eszel ki, mint iez az intézet, a nagy költő szavait és szellemi hagyatékát hasznosítva benne: s válaszd inkább a halált, minit rabszolgasorsot.

Kérem, csak úgy mellesleg, nem akarja meghallgatni a hangját, alapítónk hangját? Vagy talán később?

Majd később. És az ki?

Slzička Bartolomej.

Slzička? Valami irémlik. Az a hajdani tényező. Vagy az a másik, akiről a törvényszéki rovat írt, a nők vigasztalója és csaló, egyszersmind csaló is? Nem. az a Slzička megbocsát, de én nem ismerem.

Nem, nem véletlenül kerültem ide. Nem is csak az orrom vezetett. Inkább a fülem, de leginkább egy döntés, egy tudatos és abszurd döntés. Én ugyanis megfejtettem, ha valóban megfejtettem egy talányt: városunk körzetében működik egy revolverkölcsönző, egy nyilvános kommunális üzem vagy intézet az öngyilkosjelöltek szolgálatára, persze azzal a feltétellel, hogy a mi rendszerünk a leghumánusabb rendszer a hirtelen nem is tudom hányadik világégés után, sőt, az egész történelemben. Öngyilkosok intézete, miért volna ez lehetetlen? Miént? Tudjuk, és több ezer, sőt, itöíbb millió bizonyítékunk van rá, hogy az embert a legutóbbi háború óta üresség, éietuntság, mérgezett levegő veszi körül. S mivel védekezhet a feneketlen szakadék ellen, ami benne tátong, ami elnyeli? Csak az öntudattal, csak az emberi öntudattal. Nincs más megoldás. Ezzel szemben mit teszünk? Akár akarjuk, akár nem, hiába áldozzuk fel magunkat és hiába győzünk, úgy látszik, csak szétziláljuk öntudatunkat. Tudjuk, hogy a szétzilált emberi öntudat miartjt szenvedünk, amely még vagy már nem képes megóvni bennünket az ürességtől. S mert itudjuk, s mert a történelem leghumánusabb rendszereként megértjük az embereket, miért volna olyan abszurd a gondolat, hogy társadalmunk, városunk, a népegészségügyi és más humánus intézmények mellett létrehoz vagy megtűr néhány intézetet a gyógyíthatatlan öngyilkosok részére. De erről csak moist elmélkedek így, mert végül is nem tudom elhinni, hogy ez lenne az új, persze hogy új, mindig új valóság. Inkább elmesélem magának, kislány, miként sikerült megfejtenem a talányt — mert tény, hogy valóban megfejtettem a kis talányt. Ma, vagyis szombaton .ragyogó ligadélultán van. Az emberek vagy a stadionba, vagy a hegyekbe készülnek. Van egy jegyem a Benficára. Egyenesen a stúdióból jövök, ahol éppen felvételt készítettek velem meg ia kommentárommal a világ eseményeiről. Jövök, teljes díszben. Vacsora után, nyolc harminckor megjelenek a képernyőn, a lányom, a feleségem, a fiam így fogad: Apuci, apuci, óriási vagy! Tudom, arcom markáns, kifejező, fotogenikus, a széles hangskála, a taglejtéseim, s ha a dolgot rendesen előkészítem és megírom, csupa ötlet és szellemesség. S hozzá a rendezés, a 'pergő felvételiek, a nyírás, az áttűnések közben a hangom, sivatagok, tüntetések, vérengzések, államfők némán tátogó szája, de hisz maga is nézni szokta. El kell ismernie, színvonalas műsor, egyszóval: világadás.

S ez hízelgő a nemzetnek. Igaz, hogy a San Javorino Köztársaság nem nagyhatalom, de ekkora áttekintés mindenről, ami a világban történik, az események ilyen szuverén magyarázata és előrelátó kommentálása — mindez szilárdítja iaz öntudatot, s a nemzet hetente egyszer, szombaton nyolc harminckor éppúgy kiéli magát benne, akárcsak időnként a jégkorongbajnokság közvetítésén. Ez már nem is én vagyok, a Kommentátor, hanem maga a világban fölényesen tájékozott, körültekintő nemzet. Azzal tisztában van, kislány, nem kell részletesebben magyaráznom, hogy ma minden nemzet tájékozott akar lenni, világnemzet, s én csupán az ambícióját erősítem. Éppen ezért fektetek olyan nagy súlyt a kommentárjaimra. Szívesen, örömmel csinálom. Ennyi az én kötelességem. Csináltam. Kimondhatatlan örömmel csináltam, ez volt az én