Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - FIGYELŐ - Egri Vikor: Mérni a mérhetetlent (Lengyel József összegyűjtött munkái)

hetett haza. Ez a tizenhét esztendő nem törte össze, csodálatos módon a magányosság és a szenvedés kohójában megedzette és megérlelte, alkalmassá tette arra, hogy magas művészi hőfokon számtalan elbeszélésremekben valljon a megtartó erőkről, és arról, hogy a fagyhalál küszöbén, a kivetett- ség, a száműzetés legválságosabb óráiban mit bír az ember elviselni, ha lelkileg nem törik össze. Egyetlen szólam, egyetlen nagyhangú kijelentés nélkül éreztetni tudja, hogy a legnagyobb megaláztatás, a legkegyetlenebb szenvedés sem vette el hitét, nem fosztotta meg az egész életét vezérlő eszményektől. Tagadhatatlanul így van, bár vannak olyan napjai, amikor megejti a kétség, és szívszorító magányában így vall:

„Bőrünk örült a tavaszi napnak, de a mélyben, a szívünkben és kifürkészhetetlen mélységig, örök fagy volt, mely talán már sohasem enged fel.“

Az Igézö, az Elejétől végig, a Norilszk kettő, a Nefelejcs vagy a Sárga pipacsok — ezek a világirodalmi rangúnak mondható elbeszélések — óhatatlanul SzolzSenyicin Ivart Gyeniszovics egy napjára emlékeztetnek, de Lengyel bennük sokkal mélyebbre ásott, a hosszú-hosszú, évekig tartó pokoljárásban az önzés és gonoszság, a durvaság és önkény, az embertelenség mellett mindig meglátta és megragadta azt a kevés emberit, amely megtartotta, tovább éltette.

Pályája kezdetén Lengyel versekkel kísérletezett. .Nem jobbak, nem rosszabbak a versei a kortársak próbálkozásainál; az első kötetbe bizonyára csak a teljesség kedvéért kerültek — költővé azonban csak öregségében lett, ott a narilszki táborban, a tajgá- ban, ahol nem csupán Latisev Iván, a kemény markú, izmos vállú, a sok gerendaemeléstől kissé görnyedt hátú ács álmatlan éjszakáinak titkát ismerte meg, de rányílt a szeme a tundrák virágaira, a nefelejcsre, a sárga pipacsra, és rácsodálkozott az orosz föld legtöbbet megénekelt fájára, a fehér törzsű nyírfára. Prózájában versenyre kél minden orosz költővel és szépíróval, amikor a nyírfa szépségéről és hasznosságáról ilyen ihletett szavaikkal szól:

„Az öreg nyírfának a nagyhajas lombja a legszebb, és mikor ledöntik, igen nagy sóhajtással zuhan a földre. A törzse ragyás, vastag kérgű, erdőégéstől és saját korától fekete és mohos. Rostjai egymásba fonódtak- fondorodtak — íme, ezért pattan róla vissza a fejsze. De ilyen kell, mert ennek a fája nagyobb meleget ad és kiadósabb; egy törzsből sok szép ölfa lesz. Aki fiatal és magabízó: öreg fába vágja a fejszéjét.

A fiatal nyírfa könnyen enged a fejsze élének. Gyenge testének rostjai párhuzamosak. Csakhogy kevesebb meleget ad, és tulajdonképp több vele a veszödség, mivel sok ágat kell lenyesni róla, sok a bajmolódás, mire egy csomóba hordjuk. Igaz, nem kíván egy-egy csapásba olyan nagy erőfeszítést. Ezért az öreg emberek fiatal nyírfákat döntenek, sima, fehér kérgű sudarakat. A kéreg selyemnél is finomabb; belső hártyarétege hamvas, fehérzöld, mint a napkelte előtti ég, alatta rózsaszín-fehér a következő réteg, mint az ifjú, feszülő emberi test. A fiatal nyírfának a sudár a a legszebb, és mikor ledől, egyetlen tompa ütéssel csap az álnok földre.

Öreg a fiatalt, fiatal az öreget irtja. Ám az öreg kicsit sajnálja a még fiatal, növendék nyírfát, legalább, míg az első csapást méri fejszéjével a sudár szűzbe.

A fiatalember, a siető, haragszik a csontos, csúnya, makacs, kemény — de sok meleget adó ragyás kérgű törzsre, és ha elkészült vele, lábával még odébb is löki. De mikor nyírfalevet akarnak inni, öreg és fiatal ■ egyaránt vén fát lékel. Mert csak a vén fából csurog bőven a nedv.“

Ezek és hasonló sorok teszik felejthetetlenné Lengyel panaszt és kesergést nem ismerő elbeszéléseit, melyekből nem a kegyetlen sorsba való kénytelen belenyugvás keserűsége árad, nem a magány roskadozik, öregség, halál és kín kísért, de a sötétségben is felfénylik a hit, hogy „híven kell elszámolni a már elévült tartozásról, mely tökéletesen elvész . .. minthogy igazság és párt újra egy testté válik."

Ebben az első kötetben A hídépítők című munkája is igen rangos. „Elbeszélés egy alkotás előéletéről" — ezt a találó alcímet írja Lengyel a főcím1 alá, de jóval többet ad a címben ígértnél.

Alig van irodalmunkban mű, amely élőbben állítaná elénk az Akadémiát alapító, hidat tervező Széchenyit, mint Lengyel József formában is modem, meglepően újszerű írása. A sokat tervező, sok újat felvető aulikus gróf portréja olyan jelesre sikerült, olyan sokoldalú és színes, hogy mellette kissé eltörpül a két hídépítő Clark. De a portréknál is sikerültebb a „bolondos Stefi" köré és mögé festett társadalom képe, a közel négy évtizedet átfogó fűszeres levegőjű, pikáns ízekkel átitatott történelmi háttér. Frappáns, érdekes és eredeti ez a regénynek mondható elbeszélés, amelyben a búvárkodó és sok újat