Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - FOLYÓIRATSZEMLE - Mikola Anikó: A kubai irodalom kétszáz éve
Mikola Anikó a kubai irdoalom kétszáz éve Érdekes cikket olvastam a közelmúltban a „Hoy“ című, politikai jellegű kubai napilapban Diaz Martinez neves író tollából. Az elemző és összegező írás két évszázad kubai irodalmának fejlődését elemzi egészen napjainkig. Gondolatait azzal kezdi, hogy az irodalom a század eleje óta gyökeres változáson ment át. Az amerikai imperializmus befolyása az ország politikai és gazdasági életéra a „század betegsége“ lesz, és a sok-sok negatív jelenség reakciója ott tükröződik a nemzet sorsa fölött aggódó írók műveiben. E korszak irodalmának, amely együtt született a huszadik századdal, s amelyre egy határozott antiimperialista magatartás jellemző, Jósé Antonio Saco, Jósé Marti, Antonio Maceo és mások az első képviselői. Próza Érdekes volna itt megjegyezni, hogy a „Casa de las Americas“-ban, Latin-Amerika spanyol nyelvű irodalmi folyóiratában, Vargas Llosa spanyol író (akinek „A város és a kutyák“ című regényét nemrég fordították magyarra) a következőket mondja a latin-amerikai regényírásról: „Születő műfaj. Az európai olvasónak talán furcsán hangzik, de regényírás Latin• Anverikában a XIX. századig nem létezett, Spanyolország pedig — felforgató hatásuktól félve — megtiltotta a kivitelt. A regényírás első, kései gyümölcse, de még az azt követők is, az akkori európai regény ügyetlen utánzatai. Szegényes stílus, hamis színezet, frázisos hangvétel s a romantika, realizmus, naturalizmus — vagyis az irányzatok káosza a jellemzőjük. Szigorúan lokális értékűek.“ Visszatérve cikkírónk szavaihoz — aki, úgy látszik, óvatosan kerüli a kényes kérdést, s csak a XIX. század születő regényírásáról beszél, amely szerinte az irodalom harcos úttörője lett — olyan neveket kell említenünk, mint Cyrilo Villaverde, Suarez és Romero, akik a naturalista mozgalom zászlóvivői voltak. E mozgalomból, amely a köztársaság születésével jött létre, lépett elő fogyatékos formával, idealizált tartalommal, de vitathatatlan tehetséggel Miguel de Carrión és Jesús Castellanos. Ez az utóbbi, fiatalon elhunyt tehetséges író, „Összeesküvés“ című regényében borús színekkel ecseteli a becsületes író törvényszerű elszigetelődését a kapitalizálódó társadalomtól. A regényírás e korszaka után, amelyre a társadalmi tragédiák leírásában még az aprólékosság jellemző, de már Zola naturalizmusának a követője, egy érettebb korszak következik, mind formai, mind politikai szempontból, amely a húszJas évek végétől 1959-ig, a kubai forradalom győzelméig tart. E három évtized irodalmának a humorista filozófus, Pablo de la Torriente Brau, Enrique Serpa, a burzsoá hatalom merész bírálója, Enrique Labrador Ruiz, a gazdag képzeletű, sajátos stílusú író és egy különös irányzat, a „surrealizmo tropical" a művelője s végül Alejo Carpentier, akit ma is a spanyol nyelvterület egyik legnagyobb regényírójaként tartanak számon. Költészet Kuba kétségkívül a költők hazája. A költészet 1608-tól, az első vers megírásától egészen napjainkig kivételes helyet foglalt el az ország irodalmában. S mégis, ez a zsánar válaszol utolsóként az új, republikánus idők felszólítására. 1902-től a húszas évek közepéig megrekedt a múlt század parnasszizmusában éis hazafias romantikájában. A cikkíró negatívumként említi két, egyébként tehetséges költő, Regino Boti és Jósé Manuel Poveda nevét, az első verbalistákét, akik gondosan kerülik a társadalmi valóságot, akik az újromantikus líra hívei, s így népszerűségük jóval mögötte marad a harcos, politikai hangsúlyú népies költőkének. folyóiratszemle
