Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - MAI NÉMET ELBESZÉLŐK - Kesten, Hermann: Olaf

ezt Olaf — ahogyan az ellenséget érezzük egy nagy csatában, vagy ott, ahol az embernek éppen ellensége van —, de nem értette.

A fiú nagy, és már nem gyerek. Tizenhárom éves. Szorosan ai házak tövében halad, recés, barna tenyerével vizsgálgatja a falak változó szilárdságát és ridegségét. Haja fakóbarna, szemének szögletei vörösek, szája lefelé görbül. Nyakában szorosan kötött nyakkendőt visel, a civilizáció bilincsét, már felnőttnek számít, sírni vagy kiáltani szeretne, éppen most, de nem teszi, csak időnként két ujjával a gallérja és a nyaka közé kap.

Korlátozva, bekerítve érzi magát, kavargásban, ahol minden út bánatba és kétség- beesésbe1 vezet; önálló életre vágyik, ember akar lenini, de nem úgy, mint a többi ember, akit ismer. Ezek a felnőttek: elferdültek — mondja Olaf, éis haragos mosoly húzza szélesre a száját; látszottak már a helyek, ahol később ráncok keletkeznek ma'jd, de arcán a hús még rugalmas.

Olaf utálja az apját. Az öreg már hárminchét éves, szellemtelen bajuszt, szemüveget, szalmakalapot, kissé világos öltönyöket visel. Mindez nem tetszik Ólainak. Az egész férfi nem, tetszik neki. Amikor a fiú a szobában ül, és a könyv fölé hajol, a szomszéd szobából áthallja annak a kíméletlen és érzéki embernek harsogó nevetését, akire az apa név úgy illik, mint műfogsorra a nevetés. Gyermekeink erkölcsi bírálata csalhatatlan. Az apa érzi, hogy a fiú megveti őt, elvekkel fizet, amelyek alkalmazására egy érthetetlen törvény jogosítja fel.

Olaf tudja, hogy az apja csalja a feleségét. Nem érti a dolgot. Elegendő regényt olvasott ahhoz, hogy teljesen félreismerje a szerelem lényegét. Az anyját szépnek és jónak tartja, aki szereti apát. Ez a feladata, nem lehet megtiltani neki. Nem illő, hogy az anyjával ilyesmiről beszéljen, bár többször is tanúja volt már a könnyeinek.

Az apának nevezett férfi házon kívül közönséges ízlésről tett tanúságot. Olaf egy borozó hátsó szobájában meglátta, hogy a mama férje ugyanúgy cirógatott egy szőke pincérnőt, mint később az anyját, s a fiú megundorodott tőle. Ezért Olaf a borozótulajdonos fiának, aki iskolatársa volt, adott egy bőrlabdát, tíz ázsiai bélyeget és egy könyvet a „Warren asszony mesterségé"-^

Olaf gyerek olvasta Noé történetét, hogyan, mulatott az egyik fiú a részeg apa meztelenségén. A sírástól a gyűlöletig jutott, a gyűlölettől a megvetésig, a megvetéstől a világfájdalomig. Nem értette többé az életet. Még nem tudta, hogy az emberek világában általános, hogy egymásnak rosszat tesznek, és így tartják helyesnek.

Olaf háztól házig, egyik utcából a másik utcába sétált, és elkeseredetten töprengett. Egyszerre csak rádöbbent, hogy jó ideje, talán egy negyedórája is áll már egy kis péküzlet szegényes kirakata előtt, és a rosszul sült kenyereket meg a ronda süteményeket bámulja anélkül, hogy valójában látná.

Hagyni akarta a töprengést, s amint tovább lépett, játékba kezdett; ez abból állt, hogy az utca jobb oldalán sorakozó cégtáblákon sorra számlálta százig az a-betűket, majd a b-ket és így tovább. De észrevétlenül újra feltörtek a nyomasztó gondolatok, amelyek az utóbbi időben üldözték.

Elhatározta, hogy alapjából rendezi át életét. Érezte, most kell döntenie. Az egészre megy a játék. Lekicsinylőn és tele lemondással gondolt az álmaira, amikor még fiatal, nyolc-kilencéves gyerek volt: álmaira, hogy meghódítja a világot, mint Attila, vagy hatodik világrészre talál, mint ahogy Kolumbusz Kristóf felfedezte Amerikát, vagy mint Jézus Krisztus a szeretet országát. Tisztán érezte: nem hasonlít már azokra az idealistákra, bűnös apjának elvetemült vérét érezte ereiben.

De mivel hem alkart a nagyság valamelyik formájáról lemondani, már néhány napja mindenre elszántan elhatározta, hogy olyat tesz, amivel bebizonyítja önmagának, hogy ugyanahhoz az elszánt emberfajtához tartozik, amelyikhez az apja. Ű modern emberekről beszélt; akik nem álmodoznak, hanem mozgalmas viliágunkban a dolgukat végzik, és viaslakarattál mindent eltipornak, ami az útjukban áll, s ezzel apja, a bankár, önmagára célzott.

Olaf valami helyrehozhatatlan dolgot akart cselekedni. Lopni akart. Valami kis haszontalanságot, amelynek semmi hasznát sem veszi, de a tulajdonosának becses, vagy a pénzébe került; különben nem lenne értelme, hogy a tárgyat ellopja.