Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - Egri Viktor: Örökbefogadás (elbeszélés)

— Miféle csúnyákat beszél rólam ez az ember? Mondja el bátran, ne szégyeUje magáit.

— Nem mondott semmi csúnyát — siettem a válasszad.

— Soha? — rázta az asszony kétkedve a fejét.

— Soha!

— Különös — nézett el mélázva. — Ő is gyűlöl, pedig valamikor, évekkel ezelőtt, szerelmes volt belém. Egyszer itt az irodában még rám is támadt. Erőszakoskodott... Mondja, Viki, hiszen maga értelmes fiú, hát lehet ilyen szörnyeteget viszontszeretni?

Elpirultam a hajam tövéig. Nem értettem, mi indította az asszonyt, hogy Abelesz úr szerelméről és erőszakoskodásáról ilyen nyíltan beszéljen velem. Célzást tett aztán sűrű bécsi utazásaira is, melyekről Abelesz úr féltékenységében azt híreszteli, hogy az Imperialban, ahol megszáll, a szeretőjével találkozik. Az igazság az, hogy az Opera és a Burgszínház vonzza. Szüksége van erre a kikapcsolódásra, ilyen útja után egykét hétig nem veszi elő a migrénje, jobban bírja a kisváros sivárságát, házuk öröm- t;eilen életét.

Kettőnk közt ezen a délutánon különös bizalmas viszony támadt, ami egy kicsit büszkévé tett. Ügy éreztem, mintha éveket öregedtem volna, levetettem hebehurgya suhancságomat, felnőtté lettem.

Karácsonykor könyvekkel ajándékozott meg, az öregúr csaknem megduplázta fizetésemet. Nem tudom, jól dolgoztam-e, vagy annak köszönhetem, hogy mind a ketten megkedveltek

Tél végén az öregúr útra küldött. Henger alakú kis fekete bőröndben egy halom bankót, kötegekbe csomagolva közel százezer koronát bízott a kezemre. Olyan hatalmas pénz volt ez akkor, hogy szorongva vettem át.

Ferivel, a sántasága miatt rokkantnak minősített kádársegédünkkel utaztam Vág- besztercére a délutáni gyorssal. Az egész úton szinte a bőröndön ültem, minduntalan megtapogattam, s egy pillanatig sem mozdultam el helyemről. Besztercén, ahol éjszakára megszálltunk, az ágyam párnája alá rejtettem a táskát, és mielőtt lementünk az étterembe, háromszor is megnéztem, nem maradt-e nyitva a szoba ablaka — csikorgó fagy volt odakint, én mégis féltem, hátha nem záródik jól az egyik szárnya —, és magamhoz vettem a bezárt ajtó kulcsát.

Feri vacsorára dupla adag pörköltet rendelt, két fröccsöt is megivott, maga a vendéglős szolgálta ki régi ismerősként. Nekem egy tányér sültet kínált, de visszautasítottam. Az izgalom elvette minden étvágyamat, a pénz miatt nem hagyott el a szorongás; izgatott az is, hogy az öregúr nem szólt a vacsoráról, és így nem tudtam, hogyan számoljam el, inkább nem ettem.

Reggel Wintó jött értünk, kompon átvitték a Vágom, és a faluban — Marikónak hívták — egy sebtében elfogyasztott reggeli után megkezdődött a szesz átvétele. A magammal hozott mérővel minden hordó szesz fokát lemértem, majd a szeszgyár bérlőjének két fiával közösen kiszámítottam a teli hordók árát. Mindez gyorsan ment, hordóinkra rá volt égetve a hivatalosan megállapított űrtartalom, csak le kellett róluk olvasni, és Feri nyomban ledugaszolhatta és spanyolviasszal lepecsételhette az átvett hordókat.

Dél felé elkészültünk az átvétellel és számlázással, utána vagy félórát tartott a bankók átszámolása, aztán átmentünk az ebédlőbe, hogy a jól végzett munkát megünnepeljük a gazdagon megterített asztal mellett. A háború második esztendejét éltük, erősen fogyott a hús, a liszt is, otthon édesanyámnak sok gondot okozott egy ünnepi ebéd, de itt részegítő bőség fogadott. Alighanem ez a finomnál finomabb ételektől roskadozó ebédlőasztal, a sültek és körítések bősége, a tészták és rétesek sokfélesége, a sűrűn teletöltött poharak tanítottak arra, hogy eleven képben számolhassak be írásaimban barbár lakomákról, pecsenyék jóízéről és a gyöngyöző borok szép színéről.

Ütravaló csomagot is készítettek, egyet külön nekem, a másikat Ferinek — abban kjét üveg ital is volt —, és én nem szabódtam illemből, hiszen csak éjfél felé kerülünk haza, és bármily pazar volt az ebéd, addig megéhezünk.