Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - Egri Viktor: Barta Lajos

Jól emlékszem, az ebédnél még a leves tálalása előtt levágta a kenyér héját, es csak a puha belét ette. Hálás volt a feleségemnek, hogy mindig olyan ételt rakott eléje, amit az emigrációban tönkrement fogaival könnyen megrághatott. Sohase mulasztotta el a puhára párolt vagy megdarált húsok és könnyű tészták jó ízét dicsérni. Házunk csöndjét, szobája kényelmét, a paplan puha melegét is dicsérte, talán ezért is örültünk, hogy olyan sűrűn megpihent nálunk.

Kimeríthetetlen energiája volt, a degmostohább viszonyok közt is mindig tervezett és szervezett, a sikertelenségek sohase törték le. Hajthatalan és erőszakos is volt néha, de mindig valami jó cél érdekében. Sok barátja és tisztelője volt, de ellensége is, akikkel hevesen, szarkasztikus gúnnyal vitázott. Kellett a mi életünkben ez az ostorozó kemény hang is, idejében figyelmeztetett valami elhajlásra vagy félresiklásra. Nem hiszem, hogy akadt volna íróember, aki a mi szellemi életünkben a szlovákiai magyar írásért többet tett volna, mint ő. ítéleteiben és kritikáiban ritkán tévedett; a gyakorlott, jó szerkesztő érzékével mindig meglelte az eléje kerülő kéziratokban a felhasználhatót, amivel érdemes volt foglalkozni, s amit közölni kellett.

Amikor a szlovákiai magyar főiskolások a munkás- és parasztifjúsággal szövetkezve megalakították a Sarlós-mozgalmat, folyóiratában, az Oj Szó első számában — téved- hetetlenül meglátva a nagy horderejű mozgalom lényegét — ezeket írta:

„Az új nemzedék a kispolgári ideológia primitivitásával indult el, s a néppel való autoszuggesztív azonosodáson keresztül érkezett el az érzelmi szocializmusig. Míg végre tisztázta a maga reális helyzetét, és megtalálta a maga szzociális lelkiismeretét a tudományos szocializmus társadalomszemléletében, valamint a magyarság védelmének és haladásának legteljesebb biztosítékait a szocializmusért folyó világharcban.

Darabírással is egyik látogatása idején tetitem újabb próbát. A kézirat elkallódott, de nem sajnálom; nem volt sikeres ez a próbálkozás, talán azért, mert túlságosan hallgattam öreg, tapasztalt barátomra, aki mindenek fölébe helyezte a mondanivaló agitatív célzatát. Alapjában romantikus lírai hajlamomra túlságosan erősen hatott a közíró, akinek erkölcsi értékrendjében elsődleges volt a hibákra rávilágító politikai célzat, a társadalomkritika, és másodlagos az ember belső világának, magányának, örömének és boldogtalanságának rajza. Érveivel lehengerelt, legázolt, s nem is lázadozhattam, mert olyan igazságok és eszmék mellett kardoskodott, amelyekben hinnem kellett. A komédia ezek után érthetőn nem lett húsba vágó, eleven színpadi mű, ahogy ő hitte; talán egy új Piseaitor vállalta volna, a pesti színpadoknak nem kellett.

Ám ez a próbálkozás sem ártott, jó volt ahhoz, hogy később megtaláljam a magam hangját a Gedeon házban, az Ének a romok felettben.

A későbbi években barátságunkat már felhő árnyékolta. Talán egyikünk sem tehetett róla, hogy kiveszett belőle a melegség, részemről a tanítvány szeretete, az ő részéről a nevelő megértése. A háborús fenyegetettség, a nácizmus terjeszkedése anyagilag túlságosan bizonytalanná tette helyzetét, és gondjaival együttjárt, hogy nézeteiben egyre szélsőségesebb és türelmetlenebb lett. Ma megértem, hogy így kellett védekeznie a fojtogató fasizmus ellen.

Egyszer hevesebben össze is kaptunk; jól emlékszem, hogy összetűzésünkre az az egyezmény adott okot, amelyet Sztálin kötött a hitleri Németországgal. Én lehangol- tan, végtelenül csalódva kijelentettem, hogy a paktum ártalmas, tűz a vízzel nem keveredhet, mire ő védeni kezdte halaszthatatlan szükségszerűségét.

Nem1 és nem, hajthatatlan maradtam. Az érvek lepattantak rólam. Árulás ez a humánum ellen. Miféle humánumot emlegettek? Persze, az én polgári humanizmusom bukkan ki a máz ailól. Ha kommunista volnék, nem rágna ez a kispolgári kétely.

így váltunk el békétlenül, rossz érzésekkel. Nem éreztem haragot, inkább szégyent és zavart, hiszen több mint egy évtizednyi barátságunk alatt jobban is megismerhetett volna; semmiképpen sem érdemeltem meg ezt a csúnya leckéztetést.

Londoni emigrációja előtt már nem találkoztunk. A kevéssel utána ugyancsak Londonba emigrált, az új magyar szépprózát évtizedeken át mesterien németre átültető Stefan I. Kleinnal és az Upton Sinclairt németre fordító Hermynia zűr Mühlennel, akik Pöstyénből többször is meglátogattak, üzentem neki több alkalommal, ds ezekre nem kaptam választ. Évek múltán Budapesten olykor találkoztunk, de csak egyszer mele