Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - Bárczi István: Versek

Bárczi István

fa, kő, víz

Mit tudom én, minek a költészet, csak úgy észrevétlen lettem költő.

Túlpartján a hideg érdek-észnek, rejtelmek közt, a lelket kitöltő ocsúdások, sérelmek szigetén.

Láttam, hogy — ja, s nem tudtam pontosan. És kő, és víz, és csak néztem én.

Így látták még biztosan sokan,

de mondtam, mintha csak érteném,

fiogy fa, hogy kő, hogy víz — mint ki kába,

szelíden, durván és ahogy kellett

törtem be milliók kórusába.

Amit írtam, talán még nem is vers leit, de mint mikor ács sújt fejszét a fába: sziszegve érik tetté a szándék — nézem fejszém, egy kicsit fuldokolva, egy kicsit büszkén, mielőtt tovább vágnék.

leikünkben makacs szakadék

Mindenkinek megadatott, ami — mondjuk — a vonatoknak: csöpp lámpás céljaik felé sorvezető sínen robognak.

Közben alkalmi állomások, váltóőr-csendőr igazít kicsi görbét a vonalakhoz, az meg unottan kitaszít.

Persze, ezt belekalkuláltad, a pályád így lesz egyenes (valami biztos foghatóhoz kapsz csupán, hogy el ne ess).

Szemed tovább is kék marad, rohansz, máskülönben semmi, a váltókon egy csattanás, de hát csak át kell sisteregni.

Csöpp lámpás céljaink felé sorvezető síneket raktunk — lelkűnkben makacs szakadék, a törött vasak alattunk.

fénykép

Félbeszakított mozdulat, se kezdete, se folytatása. Szemed ki tudja, hol kutat: nem nézel se rám, se másra.

Szád is, a csókok fészke: se csilló láz, se sóhaj.

Az idő berecézte közönyös pókhálóval.

Kezed sincs. Pedig fellobban nyoma testemen körbe. Miatta csomósodtam leginkább most ökölbe.

Szólj már te kővé dermedt, hogy bírod mozdulatlan?

Mint anyja-halott gyermek, látod, magam maradtam.

Átváltoztál jelekre, fehérre, feketére.

Arcodra úgy lesek le, akár vadász a vérre:

pöttömnyi biztatásra, mi tőled eredendő: megvagy, csak éppen játssza bújósdiját az erdő.

Érted? A húsod kérem, meleg emberi selymét — csörtet vadász-éhségem, mint lét után a nem-lét.

Nagyon magam maradtam, csupán az ösztönökkel. Életem alkalmatlan, számok nélküli gyökjel.

Sikoltok, de nem érted, fénykép-arcodon űrök. Lelkemben jeges véglet: mégiscsak megőrülök.