Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: A Korunk költészete
„Itt talált szólást lehetőségre, eszmék azonosságában fogant szerkesztői tanácsra, munkára ösztökélő bírálatra a csehszlovákiai magyar szocialista líra is." A költőkről irt jegyzetekben Szász átveszi a nemrég megjelent Magyar Irodalmi Lexikon néhány bosszantó hibáját; Szabó Bélával kapcsolatban például ezt mondja: „A lázadóból forradalmár lettem (1951) után verskötete nem jelent meg". Amint nálunk köztudomású, a mi Szabó Bélánknak nincs ilyen című kötete, s utolsó versgyűjteményét 1935-ben adta ki. Az elmondottakból világos, hogy mind a válogatást, mind a hozzáírt előszót elismeréssel és örömmel olvastuk, s nem lesz ünneprontás, ha egy-két kritikus megjegyzést is teszünk rá. Ogy látjuk, sem Méliusz József szerkesztői előszava, sem Szász János tanulmánya nem foglalkozik részletesebben azzal a kérdéssel, miben haladta meg mai szocialista irodalomszemléletünk a Korunk irodalomszemléletének részben a kezdetlegességből, részben más okokból származó dogmatikus, sematikus vonásait vagy az elkerülhetetlen kortársi tévedéseket, melyeket csak történelmi távlatból lehet korrigálni. Szász János tanulmánya Gaál Gábornak abból az igen találó megállapításából indul ki, hogy a Korunk társadalom- és irodalmszemlélete az akkori társadalmi és irodalmi jelenségekkel való „szembenézésből" született. Nos, ezt a szembenézést mint kritikus szempontot a Korunk értékelésében is érvényesíteni kell. A „szembenézésre“ jő példát mutat Fábry Zoltán is a Korunkból válogatott cikkgyűjteményének (Valóságirodalom, Bratislava, 1967) előszavában: „A fejlődés, az érés menetét átugorva, irodalmilag késznek, véglegesnek vettük azt, aminek művészi, emberi és politikai realizálódásához még sok hiányzott.“ Félreértés ne essék, csak helyeseljük a kiadvány gondozóinak azt a törekvését, hogy polemikusán is védelmezik a Korunk propagálta „forradalmi osztályszempontú" költészet jogosultságát a „tiszta irodalom" képviselőivel szemben, de a történeti igazság felderítéséhez az is hozzátartozik, hogy az előbbinek a hibáit is kell elemezni, ha másért nem, a tanulság kedvéért. Az említett polémiában Méliusz — érvelésének alátámasztására — Sinkó Ervinnek néhány évvel ezelőtt Jugoszláviában kiadott Magyar irodalmából is idéz egy kiragadott mondatot, de ebből a könyvből egészen más értelmű mondatokat is lehetne idézni, mert Sinkó itt kifejtett irodalom- szemlélete nem egyezik a régi Korunkéval. A csehszlovákiai magyar lírának a Korunkban megjelent terméséből bőkezű válogatást találunk a kötetben: a folyóiratban kevesebb verssel szereplőknek valamennyi költeményét újra közlik, Győry Dezső két versét pedig a Szemle rovatból is átveszik. (A Korunkban nem Győry tette közzé, hanem példaként idézték őket a könyvismertetésekben.) A fent idézett nyolc szlovákiai magyar költőnek összesen harminckilenc versét közlik e kötetben. A szlovákiai magyar költészet egészéről — ez persze nem a szerkesztők hibája — a Korunkban közölt versek alapján nem lehet áttekintést nyerni, mert hiányoznak belőle Győry legjobb versel, továbbá Vozári Dezső, Szenes Erzsi és mások költeményei. Mécs László nevével is csak a szigorú, kissé egyoldalú kritikákban találkozunk. Másik szembetűnő jelenség, hogy annak idején a lapban alkalomszerűen olyan verseket is közöltek, amelyek nem feleltek meg a Korunkban hirdetett politikai koncepciónak, s egyébként sem voltak színvonalasak. Ilyen egyéni értelmű és modoros kifejezésű költemények például Erdőházitól a Csillog a homok és Sza- latnaitól az Az őszi király című. Ez azt tanúsítja, hogy a lap a versek közlésében kevéssé merev, mintegy népfrontos szemléletű volt, s azt is, hogy minőségi szempontból kicsi volt a választék. Ber- kó Sándor és Forbáth Imre viszont költői termésének javát küldte a Korunkba. A szlovákiai magyar irodalmat elsősorban nem a költészet, hanem a tanulmányok és a publicisztika képviselte a Korunkban, s ez Gaál Gábor „szembenézést" koncepciójának is megfelelt, hiszen a lap nem annyira az alkotások, mint az állásfoglalás, a forradalmi eszme fóruma volt. A szépprózát tartalmazó kötetben a szlovákiai magyar anyag bizonyára még szegényebb lesz; számunkra majd a kritikák és tanulmányok gyűjteménye lesz a legértékesebb. Szász János gondolatához társulva elmondhatjuk, hogy a Korunk a szlovákiai magyar irodalomtörténetnek is egy fejezete, s ebben központi helyet foglal el Fábry Zoltán életműve. Segítséget nyújt a Korunk irodalmának kiadása irodalomesztétikai és elméleti kérdések tisztázá
