Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - FIGYELŐ - Grigorij Baklanov: Karpuhin (regényrészlet)
hirtelen elborult —, én szoktam inni. Ünnepnapokon. S én olyan állapotban nem érzem a másokból áradó vodkaszagot. A tanúk részegek voltak, így a tanúvallomásukat nem tekinthetjük hitelesnek. Száricsev megkönnyebbülten sóhajtott. — Bátyám! — szólt kedvesen. — A felesége... Látta a feleségét! Ő jobban ismeri a férjét, mint mi együttvéve! És semmi kétsége nem volt a férje felől. Hallotta, amikor azt mondta neki a szünetben: „Nem lehet... Nem lehet...“? S ekkor Posztnyikova is beszélni kezdett, s mintha felelősnek érezte volna magát Vlagyi- mirovics magatartásáért: — Mi az, maga nem hisz a vizsgálónak? A vizsgáló megismerkedett a tényállással, kivizsgált mindent, s maga nem hiszi el, amit mond ? Most már Száricsev is kínosnak érezte a helyzetet, s lágyítva a hangján megadta a szükséges magyarázatot: — A vizsgálónak mi hihétünk is, meg nem is, de az ügy menetén ennek nem kell feltétlenül meglátszania. Az embert bűnösnek csak a bírósági vizsgálat eredményeként lehet elismerni. Csak a bíróság, vagyis csak mi hárman ismerhetjük el az embert bűnösnek, vagy szabadíthatjuk fel a vád alól. Posztnyikova azonban ezt a finom árnyalatot nem értette meg, s nem látott jelentősebb különbséget. Ö hitt a vizsgálónak. Hitt a törvényszéki tanács elnökének. S általában hitt azoknak a személyeknek, akik bizalmat érdemeltek, mert a bizalmatlanság sértő és méltatlan dolog az emberre nézve. Csak azoknak nem hitt, akik nem szolgáltak rá a bizalmára. Most nem volt tisztában önmagával, furcsának érezte Vlagyimirovics magatartását, s ezért elítélőn bólintott. — Maga is hallotta az ügyész beszédét — mondta Száricsev Vlagyimirovicsnak. — Az ügyész a mi szempontunkból szintén részvevője a bírósági eljárásnak, de a döntő szó a mienk, ez így van rendjén. De én látom, magának nagyon megtetszett az ügyész beszéde. Valóban magával ragadta őt Ovszjannyikov beszéde, s ő naiv érdeklődéssel hallgatta azt. Csak egymaga nem tudott rájönni, miért irányul az Karpuhin ellen... — No, rendben van — mondta Száricsev, felállt, s odament hozzá. Elhatározta, hogy az utolsó eszközhöz nyúl, a teljes nyíltsághoz, amelyet Vlagyimirovnak mindenképpen méltányolnia kell. — Nézze, mibennünk hármunkban megbíznak, azért állítottak erre a helyre, de ugyanakkor nagy felelősség hárul ránk. Ha már szóba jött a dolog, akkor beszéljünk róla. Vannak esetek, amikor a magában veszélytelen bűntett különösen veszélyes jelleget ölt. Ez éppen olyan eset. Két hónap alatt — két halálos kimenetelű baleset városunk közelében. Értse meg, ha erre nem reagálunk helyesen, a nép félreért bennünket. A fokozott szigorúság itt nemcsak hogy jogos, hanem elengedhetetlen. De van még egy másik szempont is. Az újságok most az alkoholizmusró; írnak, s harcolnak ellene. S mi e fontos kampány legveszedelmesebb pillanatában felmentünk egy sofőrt, aki részeg állapotban... Várjon, ne szóljon közbe, én most nem a „mellette“ és „ellene“ szóló érveket sorolom fel,, hanem az elvről beszélek. Érti, hogyan gondolom? Felmentő ítéletünk ilyen pillanatban úgy találna hatni, mintha a legszörnyűbb prófétának adtunk volna igazat. Értse meg! Kisebb büntetést, ha úgy gondolja, kiszabhatunk a vádlottra. De a tény a fontos! S a nevelő hatás — Posztnyikovára nézett, aki e téren szakembernek számított. — És ha, mondjuk, mi tévedtünk volna, akkor még van rá mód, hogy érvénytelenítsék az ítéletünket, s majd egy magasabb bíróság meghozza a helyes döntést. Néhány hónap múlva, amikor majd alábbhagy a kampány ereje, megváltoztatják ítéletünket. Ez annyira világos s annyira egyszerű volt,, hogy nem lehetett meg nem érteni. S emberileg lehetetlen volt nem értékelni a bizalmat. Az embernek minden esetben embernek kell maradnia. Vlagyimirov hirtelen szuszogni kezdett, kopasz feje elvörösödött, az ablakhoz ment. De most már Száricsev is megharagudott. Nem volt ő rossz ember, de neki is megvoltak a maga elvei. — Maga talán külön véleményt akar írni? — Ha megengedi... Vlagyimirov továbbra is állva maradt, s nem: fordult vissza feléjük. — Akkor írja! Csak nem otthon, hanem itt kell megírnia, mert a tárgyalóterem titkát mindenképpen meg kell őrizni. S tegye be egy borítékba és ragassza le. De remélem, tudja, hogy az ítéletet akor is alá kell írnia, ha nem ért vele egyet. Mert mi ketten egy véleményen vagyunk. Vlagyimirov feje lángolt, zsebkendővel tö- rölgette, Posztnyikova és Száricsev pedig álltak és vártak. Száricsev most, ahogy Vlagyimirov izzadó vörös fejére pillantott, egy pillanatra szinte meggyűlölte azt az embert. De a tárgyalóterembe együtt mentek be, és az ítélethirdetés alatt is eggyé forrva álltak egymás mellett...
