Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - HAGYOMÁNY - Tőzsér Árpád: A problematikus Forbáth Imre

pet keres. Ürügyre van szüksége megnyilatkozásához, hősökre alakuló, születő eszméihez. S hogy ez az ürügy éppen az avantgardizmus, s a hősök Apollinaire, Picasso és Éluard — ez a tény a korok rokonságára utal, illetve azt engedi sejtetni, hogy egy-két egyedülálló szintetizáló kísérlettől eltekintve az izmusokkal kezdődő világképi és szemléleti bizonytalanságok tovább tartanak, sőt a válságok még csak most kezdődnek el istenigazában. S ha elfogadjuk Gyertyán Ervin elméletét, amely szerint az ember a fejlődéséhez szükséges eszmét kétszer sajátítja el: egyszer mint politikát, s egyszer mint esztétikumot — akkor a marxizmus általános esztétikai győzelme még csak távlat.

Legyen azonban így vagy úgy, egy bizonyos: az avantgarde iránt megnőtt érdeklődés nem más, mint túláradó gondolati potencia. S itt adódik a kérdés: mért olyan ritkák ezek a potenciafelszabadulások a magyar irodalomban általában, s a szlovákiai magyar irodalomban különösen? Mért lesz minden aktivizáló próbálkozásunk kikerülhetetlenül aprólékos irodalomtörténeti felmérés? S feleletként a bevezetőben említett különbség: a magyar műveltség (s nemcsak a néptömegek, de a szellemi életet irányító értelmiségiek műveltsége is!) még mindig nem elég megbízható (hogy Németh László gondolatával és kifejezésével éljek). Még mindig csak kivételes tehetségeink vannak, de az a réteg, amely ezeket a fenoméneket megemésztené s a tömegek számára is emészthetővé tenné, nincs kellőképpen felkészülve, s nem eléggé fogékony.

S mindezt azért tartottam fontosnak előrebocsátani éppen Forbáth Imréről szólva, mert Forbáthot (s persze Győryt, sőt Fábryt is!) éppen ennek a műveltséghiátusnak a következtében kell mindig újra és újra felfedezni. Pedig olyan vitathatatlan szaktekintély és értő ember jelölte ki harminchat évvel ezelőtt a helyét az öt legnagyobb akkor élő magyar költő között, mint Illyés Gyula, s mégis! Neve a magyar irodalmi közvélemény számára máig is csak lexikonanyag. Ez a magyar irodalmi közvélemény látszólag krőzus, aki megengedheti magának az effajta tékozlást, valójában egy kicsit vak és süket, aki sok esetben képtelen az igazi értékekről tudomást venni. A nemrég nálunk járt Veres Péter arról a veszélyről beszélt, amely a nemzetiségi irodalmakat fenyegeti: a kitartottságról (a rendszernek szüksége van helyes nemzetiségi politikáját bizonyító érvekre!) s a vele járó igénytelenségről. Ez a veszély azonban a magyarországi magyar irodalom számára is veszély, amely az utolsó három-négy évtizedben egy kicsit mindig a sznobok, a kuriózumokat megcsodáló

polgárok s a mindenkori kurzus kitartottja volt. S ha nem így van, akkor hol az időálló s alapos József Attila-irodalom, az Illyés-, Német László-, vagy akár Veres Péter-monográfiák? S folytathatnám a sort Fábryval s Forbáth-tal is.

Forbáth esetében persze elsősorban mi vagyunk a bűnösök, a mulasztók. S nemcsak azért, mert a Forbáth-irodalom meglehetősen kicsi, hanem sokkal inkább azért, mert az a kicsi is egyoldalú, summázó, s így a lehető legjobb alap a mítoszteremtéshez. S mi nem is késlekedtünk megteremteni az Európa-ho- rizontú szocialista Forbáth mítoszát. A mítosz elindítója kétségkívül Illyés, aki tekintélyével tiszteletet és vele egyetértést parancsolt, talajnak ott volt a kevésbé markáns költők tömege, akikre egyenként rábizonyítottuk (sajnos, csak szóban, bár tettük volna írásban!) a középszert, s ezzel, mint János vitéz boszorkányainak földhöz puffantgatásával, egyre nagyobb lett a fény — Forbáth körül. Pedig Forbáth e nélkül a mítoszfény nélkül is, jobban mondva csak e nélkül — nyújt elég problémát, ma is aktivizálható gondolatot. Ilyenek pl.: ellentmondásos szocialistasága, európaisága, tárgyszemlélete, anacionalizmusa, s a már Fábry által nyugtázott antimilitarizmusa és antifa- sizmusa, hogy csak a legkínálkozóbbakat ragadjam ki s tegyem írásom tárgyává.

Forbáth Imre „lényegre koncentráló" költő, s korának (1922—1938) lényege az antimilita- rizmus és a proletárforradalmakat előkészítő munkásmozgalom. A máig legjobb tanulmányt róla Fábry Zoltán, a másik nagy „lényegre koncentráló“ írta, s jelentette ki benne, hogy „az antimilitarizmusban, a kényszerháború elleni ágálásban leli meg legigazibb hangját Forbáth“, de ugyanakkor szocialista verseiről elmondja, hogy „rezignációnál több e versekben a felgyúlás, a csóvás lángvetés: a forradalmi toborzás. Itt azonban néha suta csengésre fülelünk, szokványhangra, a sorokban nincs erő, sem eredetiség. A költő kimerülve, erejét elpazarolva ért a célba'.“ (Értsd: a munkásosztályhoz!) De a Korunkban Berkó Sándor a harmincas évek végén úgy ír For- báthról, mint szocialista költőről, s 1964-ben Csanda Sándor „egyöntetű szocialista költészetté tisztult“ Forbáth-versekről is beszél. Mi hát az igazság?

Általában a költők akkor szárnyalnak tiszta magasságokba, mikor igazságuk egybeesik társadalmi-tudományos igazságokkal. A máig leghaladóbb igazságnak, a szocializmusnak gyakorlati győzelme óta azonban ezt az örök próbakő-tényt megtették a költészet céljának és követelményének. József Attilánk, de Nezval vagy Éluard költői eszközeinek letisztulását, egyszerűsödését s egyidejű mélyülését is a