Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - Egri Viktor: Zsiga bácsi
Egészen megújhodtam ezen az estén, s valami magas és tiszta érzések keltek /öl bennem a művészet feladatáról.“ Aki így tudott lelkendezni, vajon magányos ember volt-e, ahogy kortársai, ismerősei, íróbarátai megírták? Igen, a magyar életnek ez az égő szívű festője magányos lélek lett, azzá kellett lennie a Tanácsköztársaság bukását követő úri rend fojtogató világában, az úrimuris társadalom pásványában, amely börtönbe vetette szép hitéért, haláláig üldözte, gáncsolta igazmondásáért, és üzérkedő szellemével arra kényszerítette, hogy megállás, pihenő nélkül a szíve szakadtáig robotoljon. Magányos lélek volt, mint a nagy alkotók legtöbbje, akik a bennük élő mély világról csak a fehér papíron tudnak vallani. Talán azért vonzódtam hozzá mélyebben, s a tiszteleten túl szeretettel is, mert ebből a magányából valamit én is megéreztem. 1930 tavaszán afféle írókonferenciát tartottunk Szent-Ivánon. Vendéglátó házigazdánk, Szent-Ivány képviselő meghívására eljött Móricz Zsigmond is közénk. (Irodalomtörténészeinkre, esszéíróinkra vár a feladat, hogy a Szentiváni Kúria — ezzel a névvel vonult be irodalomtörténtünkbe a találkozó — jelentőségét méltassa, jószándékait és tagadhatatlan hibáit elemezze. Fábry Zoltán már megtette egy 1953- ban írott, és a Kúria, kvaterka, kultúra című kötetében megjelent terjedelmes esz- széjében. Sok figyelemreméltó megállapításával egyetérthetünk, Móricz Zsigmond szerepét is tisztán látja, de hiba volna egészében elmarasztalni a kezdeményezést, a- melynek voltak egészséges — később megrekedt — vonásai is, ahogy hiba volna a vendéglátó akkori demokratizmusát és jószándékát elvitatni.) Ezekben az emlékezésekben a Kúria csak azért szerepel, mert a kis fürdőhelyen töltött három nap hozott közel Móriczhoz. Egy nagyobb sétánkon már Zsiga bácsinak szólíthattam. Móricz akkoriban Bornemissza Péter tragédiájával foglalkozott, és én felhívhattam figyelmét, hogy a Magyar Elektra írója 1580 körül Galgóczon, Semptén és Szereden lelkészkedett, és szülővárosomban, Nagyszombatban is prédikált a hajdanvolt városi kórház melletti Kistemplomban, amelyet ma is magyar templomnak neveznek. Móriczot mindez hallatlanul érdekelte, és akkor beszéltük meg, ellátogat hozzám is egy napra, hogy megnézze a templomot és a város egyéb történelmi nevezetességeit. Egy nappal tovább maradt Szent-Ivánon, mint mi, de megállapodtunk, hogy várom majd az állomáson a délutáni gyors érkezésekor. Szobát is rendelek neki — legényember voltam még akkor —, mert hotelban kívánt megszállni. A megbeszélt időben kint voltam az állomáson, de Móriczot nem láttam a kiszálló utasok közt. Elkedvetlenedve indultam vissza apám irodájába. A városháza közvetlen szomszédságában volt a bolthajtásos helyiség, az utcáról nyílt, mint a Masaryk út valamennyi boltja. Két kőlépcső vezetett az ajtajához; apám nyári délutánokon szeretett a lépcsőn álldogálva szóba elegyedni a járókelőkkel. Most is ott láttam fehér vászonruhájában, kabátja gomblyukában az elmaradhatatlan vörös szekfűvel. Közelebb érve, meglepetésemre Zsiga bácsit ismertem fel abban a köpcös, alacsony termetű férfiban, akivel apám beszélgetett. Hogyan történhetett, hogy a kiszálló utasok közt nem ismertem fel? — Hát mégis megjött, Zsiga bácsi? — szaladtam hozzá nagy örömmel. A járda mellett még ott állt a konflis, amelyben behajtatott a városba. Beültünk a kocsiba, és elkezdtük a városnézést. Kiderült, hogy nem vétettem el az érkező utasok közt. Zsolnán tévedésből egy korábban induló vonatba szállt, így előbb érkezett, s hogy nem látott a peronon, beült egy konflisba. Szerencsére a kocsi gazdája ismert engem, ismerte apámat is, s egyenesen az irodánkhoz vitte vendégét. — Ma kaptam életem legnagyobb elismerését — kezdte Zsiga bácsi, és hamiskásan rám villant a szeme. Kicsit értetlenül csodálkoztam rá. Pesti lapokat nem árusítanak az állomáson, honnan akkor az értesülése? — Édesapádtól kaptam a kritikát — folytatta mosolyogva, és tovább mesélte, hogy
