Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - Egri Viktor: Zsiga bácsi
Egri Viktor Zsiga bácsi „Hej uram! Hej Móricz Zsigmond, drága, nagyszívű kenyeres pajtásom, milyen egyszerű és nagy dolgokat míveltél te. Meglelted a magyarságot, melyről már azt kezdtük hinni, hogy nincs is.“ Valahányszor a Hét krajcár kerül a kezembe, Ady Endre lelkendező sorai futnak át agyamon, és magam előtt látom Medgyessy remekbe faragott Móricz-szobrát, ezt az értelemtől sugárzó, bálványtömör parasztfejet. Ilyen volt valóban a magyar életnek ez a ritka tehetségű feltárója: hallgatag méltóságú, szívbélin nemes; őserejű vallatója titkoknak és lélekben lakozó csodáknak. Csak a szó teremtő varázslója, holt anyagok életre keltője fejezhette ki szóban és kőben ilyen tökéletesen az alkotó társ művészetének leglényegét. Vannak nagyjaink, akiknek műveit megcsodáljuk, úgy tekintünk fel rájuk, mint példaadókra, a szellem világát formáló elhivatott írástudókra. De némelykor megesik, hogy a személyes megismerés — emberi gyöngéik megismerése — lefarag valamit ebből a tiszteletből, műveik fénye is kopni kezd, bár az értelem arra int: Válaszd el a műtől az embert, aki gyönge lehet, emberi hibákkal terhelt. Móricznál kezdettől összenőtt szememben a mű és az ember, s mindmáig visszatartott valami, hogy gyöngéit és hibáit kutassam. Egyszerre vége lett a népszínművek hazug romantikájának, a Göre Gábor-i kedélyeskedésnek, hogy először láttam Sári bíróját; és a Sáraranyban, az Isten háta mögöttben, a Magyarokban, a Fáklyában fé- kezhetetlen vad erejével, földéhségével és szenvedélyeivel elém lépett a nép, a föld embere, a félfeudális magyar vidék kátyúba rekedt társadalmának különös hőse, a szolgaság láncai közt szabad életről álmodozó és új életet szomjúhozó paraszt. Amikor először hallottam a Prímás-palota tükörtermében, nem csupán az író vonzott, hanem a háborút haditudósítóként megjárt ember is, aki háborús riportjaiban nem a hadvezér főhercegek hadi tetteiről irt himnuszokat, hanem az egyszerű katona, a nép nyomoráról és kiszolgáltatottságáról emlékezett meg. Mi, a hallgatói, kezdő írók és diákok, tudtuk és nem felejthettük el, hogy tizenkilencben a felszabadult parasztság irodalmi szószólója volt, hogy a földosztásról, a szövetkezetek életéről küldött tudósításokat. Mi számon tartottuk, hogy az óriási Eszterházy-uradalomban járva benézett egy apró padokkal túlzsúfolt falusi iskolába, mert arra a náddal fedett, földbe ragadt viskóra emlékeztette, amelyben ő tanulta a betűvetést; hogy a „régi tudomány“ fekete zsarnoki hatalmát idézte, és a „vörös tudomány“ felszabadító hatalmáért lelkesedett. Mi számon tartottuk, hogyan bűvölte el a Nemzeti Színház új közönsége, a gróf páholyában ülő dohánygyári munkásnő és egy fekete fejkendős öreg néni. „Az egész zsúfolt színházban proletárérzék izzott", írja. ,,Mi az, ami a proletárságot annyira megismerhetővé teszi? A szemek fénye! Tiszta és nyílt tekintetek, ártatlan és őszinte nézés. Mint ha leakasztják a függönyt az ablakról a nyári, sötét szobán, s egyszerre beomlik a gazdag aranyfény: a proletár szemekből úgy lobog ma a szív hősége, az értelem lénye. Jó és szép világ. Legszebb minden világok közt: emberi világ... ...Ez igen, közönség. Ennek nem játék a színpad, sem az élet. Ez szívébe veszi az igazságot, s nem engedi kiütni onnan.
