Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - A KÖLTÉSZET NAPJAI - Tözsér Árpád: A költészet egyetemességéről
A költészet napjai a költészet egyetemességéről Budapesten ez év októberében Európa költői találkoztak. Tizenhét országból mintegy kétszáz költő — köztük olyan Európa-szerte ismert és elismert kimagasló tehetségek, mint a svéd Artúr Lundkvist, a francia Guillevic, a belga Robert Goffin, a német Stephan Hermlin, az olasz Gianni Toti, vagy a szovjetorosz Leonyid Martinov — jött össze, hogy a találkozó szervezői (a Magyar írószövetség) által napirendre tűzött „A költészet egyetemessége és nemzetközisége“ című témáról vitatkozzanak. A főtéma mellett szó volt a műfordítás gondjairól, a modem és hagyományos formák viszonyáról és kölcsönhatásáról, valamint a magyar és európai költészet kapcsolatáról. A témák ilyen csoportosítása — egy hónappal a kétségkívül nagy jelentőségű esemény után — egy kicsit ellentmondásosnak tűnik. Ugyanis a tanácskozások nagyrészt a műfordítás problémáiról szóltak, pedig a fordítás, ha még olyan elsőrendű kérdés is, ha a költészet egyetemességéről van szó, — véleményem szerint — mégsem a legfontosabb. A költészet lényege ugyanis a fordítások nélkül is (sőt majdnem éppen annak ellenére!) egyetemes. Nyúljunk a hozzánk legközelebb álló illusztrációhoz, Fábry Zoltánhoz, aki évekkel ezelőtt a Rés poeticában a mi példánkon (Fiatal költők antológiája) is bebizonyította a már kétszáz éve bizonyított tételt: „A költészet az emberi nem anyanyelve“. Ami más szóval annyit jelent, hogy a költészet nyelvén csak emberi mondanivalót lehet közvetíteni. S ez az emberi mondanivaló teszi, hogy a vers minden közlési forma közül a legemberibb, tehát az embervilág számára a legegyetemesebb. Ezért tűnt egy kicsit furcsának az egyébként annyira gondolatgazdag Illyés- bevezető kérdésfelvetése is: „...tanácskozásunk alapkérdése" a költészet egyetemessége. „Nyilvánvalóan azért, mert ez az egyetemesség nincs meg.” De milyen egyetemesség nincs meg? Hisz az előbb elmondottakból az következeik, hogy egyetemes emberi mondanivaló, tehát egyetemesség nélkül a „költészet“ nem költészet. Ergo: Eliot még akkor is egyetemes, ha nemegyszer éppen a bomlás, a halál költőjének nevezték. Ugyanis a bomlást is csak az ember tudja kimondani, az emberi tudat tudja befogni és feloldani. Ha tudja! S ha nem? Megint csak Fábryt idézzük: „Hogy a provincializmus az irodalom síkjára vetítve mit jelent, hogy világismert költői értékek e viszonylatban hová ziillenek, azt Gottfried Benn önmagát pofozó cinizmusa, szójátékos verssora bizonyítja: »Aki a strófákat szereti, az szeresse a kata-strófákat is«. Ezzel a tolakodó nihilizmussal szemben — mely itt árulkodón fecsegi ki a titkot: nihilizmus és provincializmus egygyökerűségét...“ stb. Tehát provincializmus, nihilizmus, s ettől már csak egy lépés Goebbels, aki a kultúra szót hallva pisztolya után nyúlt. S ki tud ma az irodalomtörténészeken kívül Gottfried Bennről, az álhumánum „költőjéről“ ? Ezzel szemben Eliot azt hirdeti, hogy „A kultúra végül is nem elég, bár semmi sem elégséges kultúra nélkül“. Ez az egyetemes emberi tartalom persze Eliotnál is — mint minden költőnél — lokális anyagban: nemzeti Tozsér Árpád
