Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - Gál Sándor: Versek
Gál Sándor ahonnan elindultam Közeli világ A lehajtott fejűek, a csüngő vállúak arasznyi világa, a félig kinyíló tenyerek, bőrkeményedések, kaszanyélre szabott csontok és inak magánya, a csendben kérődző éhség, a mindig nincsre nyíló ajtók, kopott küszöbök roppant éhsége: szülőföld! Szülőföldem! Bokáig ölel a sár és a por! Takard el most az arcod, emlékezet, emeld fel most az arcod, szebbik szemed! Itass tenyérből lágy csobogás, ringass kebleden föld, szél, suhogás. Emeld fel arcod, a világ kitárul, Nevel a nyár tengernyi békét. A csend ölel, magához szédít, Boglyák nőnek a réten az égig. Madarak szállnak köröket írva, Gubbaszt a tarlón a csend buboréka. Piheg a hárs izzó sárga lombja, Szőlőtövek állnak szikár verssorokba. lábamnál szunnyad a fű, a tenyeres lapu ernyője alatt hálót köt a holdfény. Mint a tenger, a rét végtelen. Ezüst csillogás vakít, az akácok ujjas lombja közt pattog a fehérség. Már nem érzem, már tudom, mi köt ide. Nemcsak vak vágyak, ősi ösztönök rabjaként vonzódom e megvert földre! Az éjszaka széthasad, s a mélyben élő távolok előtűnnek, felszínre buknak, tüzes ostorként kering a múlt, emléke lobog. Közeli világ az eltiltottak, a megkötözöttek földje, csak tudnám, hogyan lehetne kioldani az oldhatatlant. — Virrad. Küszöbömre tétova fények ülnek. Ahonnan indultam, ahova elértem, Az utak, melyeket végigjártam, A perc, amelyben rád találtam, Itt kavarog az ablakkeretben. Ö ez a némaság, ez az időben végtelen! Harminc éve nézem, tapintja két szemem. Hajnali ködben, felszakadt ég alatt Kutatom a fagykemény lábnyomat, Magamét, másét, ki merre lépett. Kinek a testéből szakadt ki e lélek. Apám és anyám, hát ki hitte volna, ki Sejtette, hogy egyszer nekem kell vallani Arról, mit az elnémított ajkak Az idő kezdetétől félve eltakartak?! hegyek borzas pereme alatt Hegyek borzas pereme alatt Csodálkozó értelemmel Gyönyörű magányomban-----H arang kondul Emlékeim csendjét döngeti Felizzanak szunnyadó erőim Rügy-lámpák tavaszi bokrokon Lüktet az éj, a homokban bogarak írják az élet törvényeit, húsén suhog a szél, egyedül vagyok a csenddel, Az esztelen világ Nem kísért Itt velem már minden rokon
