Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - Csoóri Sándor: Kérdőjelek
Csoóri Sándor kérdőjelek Egyik bírálóm még régen szememre vetette, hogy prózai írásaimban sok a kérdője!. Elbeszélés és gondolkodás közben egyaránt úgy támaszkodom rájuk, mint rosszlábú ember a kampósbotjára. Szellemesnek és érzékletesnek találtam akkor ezt az észrevételt; meg is szorongattam érte a kezét. Ma azonban már csak üres ötletnek tartom. Főként mióta fejemet kidugva saját bokraim közül ezt látom1, hogy nemcsak az én írásaimban, de másokéban is egyre kevesebb a görcsbe rándító kérdés. Közömbös vesz- szők, pontok, pontosvesszők s panaszos fölkiáltójelek száműzték a kérdőjeleket. Egyúttal mintha mást is száműztek volna. Mindenekelőtt azt az izgatottságot, feszültséget, melyet csakis életbe vágó kérdések válthatnak ki és tarthatnak izzó állapotban. Mert kérdezni, rákérdezni, sőt kételkedni a legritkább esetben jelent tudatlanságot; többnyire azt jelenti, hogy számtalan helyről várja a kérdező a válaszokat. A lenézett, a meggyanúsított kérdőjelet ezért én a legdemokratikusabb írásjelnek tartom. Aki kérdez, számít mások részvételére, bízik bennük olyannyira, hogy még a segítségüket is igényli. Aki kérdez, összefogásra buzdít, tanácskozásra; össze akarja kötni a múltat a jövővel, a titkot az értelemmel — épp a kiegyenesített kérdőjeleket fektetve le hídpadlónak. Van valami megrögzött egyoldalúság történelmi s társadalmi gondolkodásunkban. A nagy kinyilatkoztatásokat, szónoklatokat, hitvallásokat, vagyis a cselekvést látványosan előkészítő mozzanatokat hűségesen följegyezzük napra, órára, percre, de a velük egyenértékű kérdéseket vagy kétségeket mint a gyávaság s a tehetetlenség titkos iratait félrelökjük, vagy jobb esetben átutaljuk az irodalom számlájára. Túlzás nélkül szólva: olyanok a történelmi reflexeink, hogy hamleti módon kérdezni csak színpadon merünk, ha merünk, holott a hamleti kérdések sem a történelemben, sem az egyén életében — nem' színpadi válaszokat várnak. Hallom máris az ellenvetéseket, az ismert közbeszólást, hogy az irodalmi tudat is beletartozik abba a bonyolult „szövetségi köztársaságba“, amelyet emberi tudatnak nevezünk — vagyis a színpadi kérdések áttételek révén történelmi válaszokat csikarnak ki. Jóllehet ez az igazság, de ez az igazság gyakran nagyon is megtévesztő. Mert mire a színpadi kérdések történelmi válaszokat csiholnak ki, addigra idő telik el, s az idő pedig külön nagyhatalom, külön erő. Mindennek más hangsúlyt, értéket és távlatot ad. A kérdéseknek és a válaszoknak is. Időben kérdezni tehát azt a makacs és zaklatott igényt is jelenti, hogy ne hátrafelé éljük a történelmet folytonos nyakmerevedésre ítélve, csontokon rágódva, hanem előretekintve. Jól kérdezni pedig azt, hogy megelőzzük a rossz válaszokat. Vannak korszakok, főként átmenetiek, mikor a vezető szólam nem a vakhívőké és nem is a csöndes kiegyensúlyozottaké, hanem a kérdezőké. Ők a fölzaklatók, a kihívók, akik egy magasabb rendű tárgyilagosság nevében egyik oldalt is, másik oldalt is egyforma szenvedéllyel vallomásra kényszerítik. Legvakmerőbben persze önmagukat. Ők azok, akik az átmenetet nem engedik állapottá merevedni, az ideiglenességet
