Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

lenül megfogadta: — Neon hagyom el ezt a folyót, a sírt, nővéremet és unokahúgomat.

— Bizonyára megfogadta ezt, mert nem hagyta el szülőfaluját, holott megtehette volna, átvette azt az öt hold urasági földet, és örült neki, ámbár öröme teljesebb lett volna, ha nem nehezedik rá a titok.

A bíróság feltűnés nélkül, fokozatosan, mégis tekintet nélküli következetességgel közeledett a második, az 1960. december 29-én elkövetett gaztetthez, és így megtudta azt is, hogy a szülői házat elhagyta Jadwiga, a vádlott nővére, és Zoska, Jadwiga házasságon kívül született lánya. Ez az esemény 1950 májusában vagy júniusában történt, tehát öt évvel fivére, Sztaniszlaw távozása és 20 évvel Wojciech első gyilkossága után. Jadwiga akkor negyven és Zoskája húszéves lehetett. Minden arra utalt, hogy Jadwiga nem hagyja el kedvese sírját, hogy sírja, porhüvelye közelében marad, és reménytelen, mániákus kitartással próbálja feltámasztani virágok képében, és beteges reménytelenséggel fog együtt élni a sírral. Mindezek ellenére lányával a szomszéd városkába költözött, megtelepedett, és munkát vállalt a szövődében. Tehát ez a már nem egészen fiatal, a faluhoz láncolt asszony, eltávozott, elhagyta kedvese sírját — és természetesen mindezt lehetetlen csak azzal magyarázni, hogy kissé kiismerte magát a takácsmesterségben, mert már kora ifjúságában megtanulta ezt. A törvényszéket döntésének valódi oka érdekelte, ezért a kérdések sokaságával halmozta el, amelyek mindegyike így hangzott: — Tanú, miért hagyta ott faluját?

— Minden feleletét ezzel az egy mondattal fejezte ki: — Valahogy úgy jött, felkerekedtem, és elindultam. — Ezzel a válasszal a törvényszék nem elégedett meg, és az a magyarázat sem nyugtatta meg, hogy Jadwiga a városkában, ahová költözött, jobb életkörülmények közé jutott, és ott munkába kezdhetett lánya is; a bíróság ezt nem tartotta kielégítőnek, és mindenáron azt akarta tudni, hogy Jadwiga távozása nem volt-e összefüggésben fivérével, a vádlott Wojciech Trepával. Ámde végül is meg kellett elégednie azzal, ami a vallomásokból kitűnt.

Engem azonban ez nem elégített ki, és később sokáig gondolkodtam Jadwiga távozásán: a vallomások jegyzőkönyve fölött ülve most is ezen gondolkodom, bár tudom, hogy semmilyen végleges eredményhez nem jutok. Távozása lehetett egy hirtelen lázadás is a sír elkeseredett imádásával, az emlékek beteges, imád- ságos szolgálatával szemben, vagy hirtelen támadt gyűlölet egész környezete, faluja, a mohával benőtt zsúptetők, a földek és az elviselhetetlenül csikorgó kapu, az egész csaTád,

apja és fivére, kedvese sírja, a síron a virágok és az örök álmát alvó hamvai ellen... Az is lehet, hogy éppen kétségbeeséséből fakadt a remény, amely az emlékektől való szabadulást, elfordulást és gyűlöletet sugallta neki.

Amint Jadwigáról, a vádlott nővéréről gondolkodtam, megértettem, hogy a szőke legényt szerette, és senki mást, szerette őt szenvedélyes, érzéki és értelmetlen, szép és hűséges szerelemmel. Azt hiszem, hogy képes volt elvenni apjától azt a két holdat, csókolni a szántóföld göröngyeit, és azután ütni, verni vele mindenkit, aki megkísérelné e két hold után nyúlni, és mindezt csak azért, hogy el ne veszítse a szőke legény szerelmét, akit mindig türelmetlenül várt, és ujjongott, amikor szép szőke fürtjeit a kerítés fölött megpillantotta, mielőtt a kapuhoz közeledett és belépett volna az udvarba; mindezt azért, hogy megtartsa a szőke legényt, akihez annyiszor sietett találkára a töltés mögötti bozótosba, a széles- folyó partjára, amelyen a legényt később megölték.

Azután ismét a szőke legényen gondolkodtam, aki nyilván szintén szerette Jadwigát, de' nem tudott megszabadulni a rög igézetétől,, amely — tudtán kívül — hitszegés és erőszak útján rabszolgává tette, és nem tudott szabadulni a föld iránti istenes tiszteletétől. Nem tudta levetni a kötelesség súlyos jármát, vakon követte, hogy betöltse a szülők, nagyszülők és dédszülők örömére, akik már a földben nyugodtak. Szerette hát ő is Jadwigát, de ata- visztikusan imádta a földet is, sarjadt benne érzelem Jadwiga iránt, de megzavarta ezt az: ősi föld iránti vágy; a föld — amely rozsot,, búzát és más magot terem, de ugyanakkor fáradsággal és gondokkal — a tudatlanok eme szerencséjével boldogít.

Gondolataimban — amelyek elkalandozásra késztettek államügyészi kötelességeimtől — visszatértem a régi időkbe, amikor a vádlott Wojciech Trepa még nem követte el első gaztettét, abba a korba tértem vissza, amikor születtem, vagy még a patakban úszkáltam. Ámde az államügyésznek, aki vádlóként lép fel Wojciech Trepa ellen, nekem inkább arra a napsütötte, meleg őszre kellene gondolataimat irányítanom, amikor a vádlott minden eddiginél gyanakvóbban fürkészett az emberi arcokban, mert azt hitte, hogy a világ ki akarja belőle kényszeríteni a titkot, és minden zárkózott vagy nevető arc mintha csak azt kérdezné:— Wojciech, te ölted meg Karol Kotulát? —• Sőt, nem is kérdik, mert a kérdés mindig kétséget rejt magában, hanem könyörtelen biztonsággal állítják: — Wojciech, te ölted meg Karol Kotulát! — Vagy még kegyetlenebbüL